Bontsuk most két részre ezt a fogalmat, hogy a végén legyen honnan összefonni. Először is a magyar demokrácia helyzete, ellentétben az ellenzék sivalkodásával, bizony sajnos néphatalom. A census itthon csupán korban és némi szellemi képesség korlátaiban merül ki (de leginkább abban sem), a büntetésként kiszabott eltiltást nem idevéve. Felhozhatnánk a további egyenlőtlenség indikátoraként az átszabott választókerületeket és a megváltoztatott választási törvényt, de azt kell látnunk, hogy egy kompetens ellenzék ezzel is nyerni tudna. Tehát a fogalom második része stimmel végülis.

Ugyanígy elmondható ez a vizsgált szó első részéről is? Valóban keresztény ez a mi demokráciánk? Hogy mitől számít kereszténynek egy állam működése kereszténynek... Nos, innen lesz érdemes ezt megvizsgálni:

Retorikai szempontból: a keresztény erkölcsi rendszer, mint transzcendens morális iránytű hangoztatása vere dignum et iustum est, ez minden európai hatalomnak kötelessége kell hogy legyen, máskülönben a posztmodern mindent megkérdőjelező, még önmaga létezését – mind biológiai, mind spirituális értelemben - is biztosító erkölcsi szisztémák felszámolásához érkezünk. Ki is pipálhatjuk, de a harmadik pontnál emlékezzünk minderre.

Megvalósulása: hogy ezt megfelelően vizsgálhassuk, két szempontot kell egymással ütköztetnünk. A reálpolitikai érvelést szentesítő machiavellista hozzáállást, mely könnyedén leveszi rólunk az erkölcsi terhet, a nemzet keresztjét hordozó kormány válláról leemeli az üdvözülés lehetőségét, mely csak széttárt karokkal áll, hogy “sajnálom, hát reálpolitikai szempontból meg kellett bizonyos döntéseket hozni”. És ezzel szemben ott áll Szent László intő szava:

“Bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül.”

A Machiavellista reálpolitika nem tűr meg önmaga fölött hatalmat, csak célt. Nem áll más az origóban, csak a hatalom birtoklása és megtartása, felelni pedig senki előtt nem kell, hiszen az ember csupán a nép jóakarójaként él s létezik, miközben kielégíti tulajdon szerzésre szoruló gyarló vágyait. Szent László királyunk pedig felismeri azt, hogy a hatalom gyakorlása mindörökkön meg fog kívánni nem illő és nem üdvös tetteket, de szeme előtt kimondatlan is ott van egy határ, méghozzá az ember felett álló Krisztus szabta mezsgye.

Gyakorlása: az orbáni kereszténység egyértelműen protestáns, egyértelműen a világi hatalommal kapcsolja össze a klerikális hatalmat és nem fordítva. A civilizációs lelki univerzalizmusra nem úgy tekint, mint rendező elvre, hanem mint ellenségre, mely a nemzeteket kívánja felszámolni – teljesen elrugaszkodva a valóságtól. Nem a hatalomgyakorlástól függetlenített, ugyanakkor annak morális iránytűt szabó nem-evilági hierarchiának felel, hanem a hite szerint keresztény erkölcsi rend szerint működik, melyhez csupán eszköz a törvényalkotás, annak nem mindig kell összhangban lennie azzal a morállal, melyet az áhított cél képvisel, hisz utóbbi szentesíti az előbbit. Ha üdvözülésre predestináltak, üdvözülni fogsz, hisz te csak egy terv része vagy, így hát amelyet éltedben cselekszel, az nem számít, hisz csak a nagyobb jóért tetted, tehát a cselekedeteid is jók.

Ha példával szemléltetném, akkor ez olyan, mintha Pablo Escobar csak azért árult volna kokaint, hogy a szegényeknek építhessen kórházat, melyben aztán a drogbevételből ingyen látja el a leszakadó rétegeket.

Ha tehát cselekedeteinkben nem nyilvánul meg a keresztényi akarat és mindent a reálpolitikának vetünk alá, akkor felelnünk nem kell soha semmiért, lelkiismeretünk mégis könnyű lehet, hisz csupán “isteni akaratra cselekedtünk, ráadásul az örök protestálás is megtörtént a nemzet érdekében mindenkor”.

Hol vagytok hát katolikusok? Hol vagytok Szent László örökségének hordozói? Mikor adtuk át ezt az országot teljes mértékben felebarátainknak? Hiszen valóban illő és üdvös, méltó és igazságos, hogy minden "történelmi egyház" reprezentálja magát hívein keresztül a törvényhozásban, de hova lettek a katolikusok? Miért nem lehetünk mi is iránytűi egy keresztény demokráciának?

Vissza kell térnünk országunk vérkeringésébe: nekünk Pázmány kell!