Mikor Hodász Andrásról írok, általában azt mondjátok, minek foglalkozom ezzel a szerencsétlennel. A válasz nagyon egyszerű! Sosem vele foglalkozom, engem a személye nem érdekel, ellenben az, amit közvetít, azzal már annál inkább van dolgunk. Nem Hodász András támadja ugyanis az egyházat, hanem az, amit mond.

A személyt el kell különítenünk a bűnétől abban az esetben, ha bírálatba kezdünk. Hülye buzizni ugyanis bárki tud, ehhez különösebb tehetség nem szükségeltetik, elég hozzá a sekélyes kulturális tőke, a szocializálódás teljes hiánya és a vak önteltség, hogy a jelző dobója bűntelen. Ráadásul azért is kell különbséget tennünk a személy és a bűn között, mivel előbbi utóbbival való kapcsolódásával az exagógé után fog majd foglalkozni Isten és a lélek, ez csupán négyükre tartozik. A nagy nyilvánosság előtt szólt bűn viszont, főleg ha a közösségünket támadja, akkor bizony szót érdemel.

Mielőtt azonban rátérnék arra, hogy mi is a baj azzal, ha valaki fánkok mögül, kávéspoharak szalvétáira írja a saját kiskátéját, kénytelen vagyok még elmélyedni kicsit a személy és a bűn kapcsolatában, ezekben a furcsa függelmi viszonyokban. A bűnre sarkalló gonosz, azaz a Sátán teljesen független tőlünk, értve itt arra, hogy teljesen közömbös sorsunk felől. Isten végtelenül szeret minket, a gonosz viszont csak Istennek akarja bizonyítani, hogy mi nem érdemeljük meg a szeretetet, de igazából nincs velünk közvetlen viszonyban. A pokolban sem az a borzasztó, hogy közösségben leszünk az ördöggel, hiszen nem ez az igazi veszély, hanem az, hogy Isten közösségén kívülre kerülünk, áthidalhatatlan, szeretettelen szakadék lesz köztünk és aközött a Háromság között, aki az életét adta értünk, annyira szeretett bennünket. Istennel a kapcsolódásunk a lehető legközvetlenebb, a Szentlélek mint – a kárhozatos halálig tartó – elszakíthatatlan köldökzsinór fűz minket egyfajta laza láncra.

Azért fontos ezt tisztáznunk, mert mindenekelőtt értenünk kell a személy és Isten, valamint a személy és a bűn, a személy bűne és a világ kapcsolatát, nem utolsósorban pedig a személy és a gonosz közötti függelmi viszonyokat.

Az elsőhöz és a másodikhoz semmi közünk, a harmadik miatt kell szót ejtenünk Hodász dolgairól, az utolsóról pedig tudjuk, hogy az ott a nagy üres semmi.

Hodász Andrásról csak és kizárólag úgy szabad megszólalni – már amennyiben komoly mondandónk van – hogy a bűne hangosságának befolyására válaszolunk. Ha ő ugyanis azt állítja, hogy az egyház ezért, vagy azért rossz, akkor nem Hodászt kell támadnunk, hanem az egyházat védenünk. Hodász egyik állítása az, hogy az egyház nem mögé állt, hanem a politika mögé. Érdekes, hiszen máskor azt mondja, ő maga kérte a felmentését a papi szolgálat alól. Szóvá teszi, hogy nem beszélhetett erről, vagy arról a dologról, bezzeg most baristaként végre kérdéseket tehet fel! Manapság a papi szemináriumon vagy nem tanítják az igazán nagy egyházatyákat és hittudósokat, vagy Hodász nem figyelt oda ezeken az órákon. Gyanítom, hogy utóbbi történt, ugyanis hit dolgában a legjártasabb atyák mind fel mertek tenni kérdéseket. Sőt, esetleg a zsinatokról, a konklávéról hallott már a baristánk? Itt más sem megy, csak kérdések, válaszok, s ha ez elmarad, elcsattan egy-két jólirányzott maflás is a megátalkodott eretnekeknek (lásd Szent Miklós püspök és Arius esete).

András, a barista ugyan katolikusnak vallja magát, de a cölibátust feloldaná és azt mondja, hogy ő is nehezen élte meg… Na most akkor képzeljük el, hogy Hodász „atya” felkel a homoszexuális partnere mellől és elmegy misézni. Mert ugye ez játszódna le, ha kívánsága szerint választható lenne a cölebsz és ő, mint vállaltan lmbtq+ személy a „nezen megélt cölibátus” helyett inkább a szexuális és „családi” magánytalanságot választaná. Kolláréban a prideon. Ismét kiemelném, hogy engem nem érdekel, ki milyen bűnben él, az érdekel, hogy ne akarjuk ezt az egyházra erőltetni.

Minden eretnekség forrása ugyanis az a gőg,

hogy az ÉN tökéletlenségéhez a közösség alkalmazkodjon, egyszerűbben fogalmazva pedig az ÉN mindenkinél jobban ért az adott tárgyhoz. Tulajdonképpen nekem is tetszik a papi hivatás, szerintem nincs szebb dolog annál, ha az ember elhívást kap és felhatalmaztatik arra, hogy a Szent Áldozatot bemutathatja, de nem gondolom, hogy rá kéne beszélnem egy kétezer éve fennálló, Krisztus alapította „szervezetet”, sőt magát a Megváltó testét, hogy akkor most én úgy szeretnék pap lenni, hogy nem érek rá minden nap misézni, házas vagyok, meg nem is akarok híveket, csak itthon magamnak, vagy az ismerőseimnek latinul celebrálgatni…

Andrásunk számonkéri a kérdések hiányát az egyházban, de ő maga soha nem száll vitába senkivel, csak kijelent és a követőit uszítja másokra, azt cselekszi, amivel vádolja a katolikus közösséget úgy, hogy az előbb említett zsinatokat és hittudósokat figyelmen kívül hagyja. Tudom, mert ez velem is megtörtént már párszor, amikor írtam róla, vagy videót készítettem a megszólalásairól. Egyből jött a seprű. Pedig bennem csak egy kérdés fogalmazódik meg: miért? Miért kell ilyen kitartóan támadni az egyházat, aminek ő is tagja (állítása szerint)? Ez a tagság viszont sokkal inkább emlékeztet ahhoz, mintha a hűtlen férj hazaviszi a szeretőjét és közben azt mondja a feleségének, hogy „de hát drágám, én házas vagyok és szeretlek, miért nem értesz most meg?”… Hodász az állításával szemben nem az egyházért haragszik, hanem az egyházra. Más magyarázat nem lehet arra, hogy a legkeresztényellenesebb felületeken ad hangot sekélyes teológiai ismereteiből fakadó prédikációinak. Akármeddig bogozgatom ezt a kérdést, csak a gőg jut eszembe. Más nem vezethet embert arra, hogy annyira elteljen a saját igazságában, hogy kétezer év sok ezer valóban tudós egyházatyját, a Szentlelket és egy egész közösséget a szőnyeg szélére állítson csak azért, mert az nem idomul az ő bűneihez...