Tizenöt év után úgy érzem, ideje számot vetnem, mit is jelent nekem a hazaszeretet. Mi ez a furcsa érzés, ami végigkísérte az elmúlt másfél évtizedet? Honnan fakad, miért van ennyire erősen ott egy fiatalemberben és miért szorít (majdnem) mindent háttérbe?
Azért írok tizenöt évet, mert valahogy a gimnázium közepén kezdtem ocsúdni, hogy valamilyen nagyobb felelősséget is kell vállalnunk, nem csak a házi feladat megírását… Első élményem ezzel a fogalommal – mármint a honszeretettel – akkor volt, amikor a családfámat kutatva nagymamámnál a fotók között megtaláltam régmúlt idők nagy katonatisztjeit (többek közt Haber János altábornagyot) és bricseszben feszítő mátrai uradalmi erdészeit. Itt kezdett el motoszkálni bennem valami, hogy ezek az emberek a már említett felelősségből jó nagy szeletet kanyarítottak maguknak. Ki a haza, ki a teremtett világ védelmét vette a nyakába és ezt olyannyira magasztosnak találtam, hogy muszáj volt valahogyan nekem is követnem őket ebben, hiszen nem hozhatok szégyent az őseimre – ahogy egy fiú sem. Mi mind valahol belül kicsit hősök akarunk lenni, ezért szeretjük kicsiként a lovagmeséket, ezért faljuk a történelmi regényeket, vagy épp az olyan káprázatos történeteket, mint a Gyűrűk Ura. Egy kamasznak ez hihetetlen lendület volt tehát, hogy ősei nyomdokaiba lépjen.
Körülnéztem hát, hogy mégis hogyan tudnám szolgálni ezt a meggyötört hazát és
azt láttam, hogy olyan urai vannak, akik semmiképp sem hasonlítanak azokra, akikre én felnézek.
Szégyenteljesnek titulálták a nemzeti szín lobogót, a hazaszeretetet pedig megpróbálták gyermekded, fejsimogatást érdemlő butácska érzésnek beállítani. Nem fért a fejembe, hogyan lehetnek ezek a fogalmak ilyen gúny tárgyai, mikor derék emberek adták az életüket Magyarországért, s most meg hitványnál hitványabb belpesti elitista értelmiségiek ekézik őket. A tizenhat éves Ábelnek pedig nem kellett több, azonnal igyekeztem megtalálni a hasonszőrű közösségeket és így keveredtem a budafoki Jobbik közelébe, ahol a 2009-es és 2010-es választások kampányhevületében kezdett is formálódni valamiféle aktivistaközeg. Nekem ugyanis az öltönyös konferenciázgatás nem volt a stílusom. Tudom, hogy ezekre is nagy szükség van, hiszen olykor-olykor komoly gondolatok is fakadhatnak, jó hálózatok épülhetnek ezeken az eseményeken is, de engem a tettvágy hajtott.
Világba kiáltani, hogy én magyar vagyok és ráadásul büszke magyar, és így akarom leélni az életem, ha tetszik, ha nem!
Aztán persze jött a szomorú felismerés, hogy addig kellett ez az egyre erősödő közösség a pártnak, amíg hajtották a kopogtatókat és a szavazatokat. A csapat szétszéledt, magára maradt árvák lettünk, politikai emigránsok, test nélküli sejtek. De a szűnni nem akaró láng még ott volt bennem, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni, hisz nem elég hogy nincs többé baloldali „koalíció”, azért a nemzetet nemcsak pártok fenyegetik, hanem a szellem elsatnyulása. Úgy éreztem, nekem nagyobb részt kell vállalnom a harcból és egyáltalán nem a pártok vonalaiban. Nem vonzott ez a közeg, hiszen anno a Jobbikban is az aktivistaság tetszett, párttag sosem lettem. Eltelt egy, eltelt két év és az egyetemen megismerkedtem egy olyan közeggel, ami úgy tűnt, hogy keményvonalas, képesek voltak összetett mondatokat alkotni (más, magát jobboldalinak valló szervezetek vezetőivel ellentétben) és mivel addigra megtanultam, hogy amit a nemzeti oldalról mondanak az hazugság - sőt a baloldalnak kontraproduktív is - hiszen ha azt halljuk, hogy
minden kokárdát hungaristáznak, akkor - gondoltam - maga a hungarizmus is annyira veszélyes dolog lehet, mint egy kokárda.
Tetszett, hogy van közösség, de egyre komolytalanabb volt füstös lakásokban féltucat emberrel hatalomátvételre készülni és magunktól eltelve pátoszos lózungok közepette nyilas panoptikumot játszani. Életemben egy hungarista könyvet olvastam csak el, a mozgalom akkori vezetője által írt egyik kis füzetkét. Ebben főleg a frankfurti iskoláról írt, ráadásul tényszerűen. Túl aktív nem voltam azért itt, a már említett okok miatt, néha összejártunk énekelni, kint aludni az erdőben, valamint Trianon-emlékművet koszorúzni… Összességében Szálasi gondolatairól viszont halvány lila segédfogalmam sem volt, egy könyvét nem olvastam el.
Ezzel egy időben kezdtem el egyre jobban meghallani a Szentlélek hangját, s tértem meg a katolikus anyaszentegyházhoz. Ez szintén nagy lökés volt abban, hogy magam mögött tudjam hagyni az addigra már nevetségessé váló közeget. Minél jobban megismertem ugyanis ezt a magát keresztény-szocialistának valló ideológiát, annál inkább kitűnt, hogy nekem ez a szocialista badarság nem fekszik,
zsidózni pedig Dob utcában lakó Schäffer dédmamával valljuk meg, igen nevetséges is,
ráadásul azt az összeesküvést sem vette be a gyomrom, hogy itt a cionbolsevista zsidók valamilyen gonosz tervet szőnek a világ leigázására. Ennél azért gyanítottam, hogy bonyolultabb a politika világa. Így aztán dicstelen másfél év után, 2015 végén magam mögött hagytam a Pax Hungaricát is, tehát két évvel a megszűnése előtt. Ismét politikai hontalan lettem két évre, „magamra maradtam” a hitemmel és a hazaszeretetemmel. Telt múlt az idő és egyre inkább üresnek éreztem azt az életet, hogy bejárok egy multiba dolgozni de többet nem teszek a közhöz. És ekkor, egész pontosan 2017 nyarán jött az Identitás Generáció, s leküzdve a politikai apátiát úgy döntöttem, belevágok. Szerencsére volt egy jó közösség az elején, ami elválasztotta a búzát az ocsútól és úgy döntött, hogy vezessem én a mozgalmat. A nemzetközi mozgalom ekkor még igen csalódott volt a magyar viszonyokban, hiszen az "ocsút" látták először és úgy voltak vele, hogy itthon aligha lesz szélsőségektől mentes IG. Aztán kínkeserves munkával, idővel és energiával, számos önköltséges utazással sikerült kijárnom, hogy bizony van itt egy mag, akikkel el tudunk kezdeni dolgozni és utcára vinni a hazaszeretetet. Tetszett, hogy ez egyik országban sem egy tömegmozgalom, hanem válogatott, tenni akaró, agilis fiatalok közössége, akik egyáltalán
nem esnek konteók csapdáiba, nincs szocializmus, nincs zsidózás, csak egyszerű, vegytiszta hazafiság.
Mi mind azért lettünk aktivisták, amit már az első bekezdésekben leírtam: nem hagynak minket magyarként élni, nem hagyják, hogy megéljük az identitásunkat. És azért mert épp nemzeti kormány van, nem jelenti, hogy a politikát megelőző térben, azaz a metapolitikai harctéren ne állnánk épp csehül. Azt éreztem, hogy itt van tennivaló, itt kell hát végrehajtani azt a műveletet, ami ezt megfordíthatja: egy kis és – jó értelemben vett – radikális közösség létrehozását. Szellemi rekonkviszta a javából! Amint van egy kicsi és piszok erős pajzsfal, már ellen is lehet állni a mindenhonnan ránk ömlő szennynek: Netflix, Whispertonok, nihilista, globalista lobbi, és mindezek eredője: a forradalom. Az ifjonti hévet pedig a legjobban csak egy ilyen mozgalom tudja megfelelő mederbe csatornázni. Nem telünk el a saját magunk pátoszával, a tükörképünk öltönyben feszítő önteltsége nem nehezedik ránk, mint valami cukormáz és az értékközösséget szem előtt tartva nem engedjük, hogy elvakítsanak az érdekközösségek ígért javai.
Olvasmányaim és hitem elmélyítése pedig elhozta magával az ellenforradalmiságot. Rendkívül tetszett az, ahogy Cathelineau, az egyszerű ember azért ragad kardot, mert a forradalom az életére akar törni. Mi a mozgalomban – ezt bátran állíthatom – sokkal szívesebben hagynánk a politikát és törődnénk a magunk dolgával, ha nem kéne folyamatosan helytállni szellemileg, lelkileg, vagy épp fizikailag. És ez nem azt jelenti, hogy eszmetörténész lennék, erre vannak nálam sokkalta rátermettebb szellemek! Ez nem jelent mást, mint megélt hitet. Nagyon szívemhez szóló az, ahogy a ferencesek elbocsájtják a híveket a mise után: küldetésetek van.
A küldetésünk ebben korban pedig a kis „végvárak” létrehozása, olyan közösségek, akiket nem érdekel sem a túlerő, sem az elsöprő erő és nem engednek a nyomásnak: nem hagyják kiürülni magukat, hanem szívós, kitartó munkával töltik meg identitásuk kelyhét az Igével.
A már említett magával ragadó hévet mindig tudni kell csatornázni. Szeretném, ha minél több fiatal találná meg a mozgalmat, hogy megfelelően hangot adjon az értékrendjének, de van amikor erőink csoportosítását másfelé kell koncentrálnunk. Ilyen az, amikor az ember családot alapít. Édesapa lettem, és az említett felelősség és erős tettvágy most a feltétlen szeretetben, a hajnali kelésekben, az apaként és férfiként való helytállásban kell kulminálódjék. A hazaszeretet most úgy fog megnyilvánulni, hogy igyekszem olyan gyermeke(ke)t nevelni, akik tovább vihetik majd azt alángot, amit mi is igyekszünk csetlőn-botlón (mint a szentek java, mindig felkelve), de kitartóan és büszkén hordozni.
