Nem, nem lettem vegán, ettől azért nem kell tartania senkinek. Nem mondtam le a húsról azért, mert érzelmileg csúcsra járatott propagandavideókat néztem könnyes szemű bocikról, vagy kismalacokról. De a halhoz már másképp állok.

Az első horgászjegyem több, mint 20 éves. Kisfiúként a nyaralónkban megtaláltam nagyapám rég porosodó ősöreg botjait és szerelékeit, s lementem a veresegyházi tavakra az ősi szerző ösztöntől vezetve. Az akkorra már több évtizede álló damilokat persze a kisebb keszegek is elszakajtották, de akkor még azt gondoltam, hogy minél vastagabb a damil, annál jobb, így .40-es (!) került az orsó dobjára… Mit tudtam én akkor erről! De azért néha fogtam egy-egy nagyobb dévért, vagy kisebb pontyot és ezekkel a horgászat szeretete teljesen belém ivódott.

Tartott ez egészen még gimnáziumban is, kitanultam a feederezés csínját-bínját, de a parton ücsörgést meguntam és ezzel egy időre a horgászatot is abbahagytam. Csak évekkel később fedeztem fel magamnak a pergetést, hiszen ilyenkor menni kell a hal után, vallatni a vizet. Mondhatom egyre nagyobb sikerrel űzöm a víziszörnyeket a műcsalikkal. De tavaly minden megváltozott egy csapásra. Ehhez messzire kell utaznunk, egészen California államba, ott is a High Sierrába.

Volt szerencsém néhány hetet eltölteni ezen a tájon, amelyről még fogok nektek írni, de most a lényeg az itteni patakokban búvó pisztrángokon van. Érintetlen tájakon, ember által soha meg nem horgászott csermelyeken tanultam meg a tenkarázás módszerét, ami egy ősi japán műlegyes módszer. Sok pataki és szivárványos pisztrángot becsaptam így, pedig az átlátszó víz felett imbolyogva egy majdnem négy méteres bottal ez nem könnyű tudomány! De a táj, az ottani világ emberit nélkülöző tájai örökre rabul ejtett. Valami olyat láttam, amit Európában már nem tudunk: az ember előtti, ember nélküli földet, ahol még nincs villanyvezeték, nincsenek utak, a nagyragadozóktól kell féltenem a saját zsákmányom és csak én vagyok ott egyedül. Meg Isten az ő legnagyobb kinyilatkoztatásában…

De vissza a halakhoz! Mindent megeszek, aminek gerince van, így a hal sokszor szerepel (majd’ minden pénteken amúgy is) az étlapomon. Lazacsztéket pedig – többek bevallása szerint is – kifogástalanul készítek, de ha pisztrángreceptet szeretnétek itt olvasni, abban is tudok segíteni. Utóbbit még csak-csak megfogom itthon is, de a lazacot már aligha, ebben a boltra vagyok rászorulva. Vettem is nagy bőszen – főleg, amikor akciós – aztán a Patagonia filmje mindent megváltoztatott. Magát a márkát azért szeretem, mert sok greenwashing hulladékkal szemben ők tényleg komoly erőforrásokat fordítanak a természetvédelemre és időről időre kijönnek kiváló dokumentumfilmekkel.

A legutóbbi az ipari lazactenyésztésről szólt, de nem ám úgy, ahogy a demagóg petás vegán propagandafilmek! Nem is arról szól, hogy ne egyél halat, hanem hogy úgy tisztelettel gazdálkodj a természet erőforrásaival. Ne kínozd a jószágot, ne tedd ki szenvedésnek, használd, de ne használd ki! És ez az, amit meg kell értenünk. Megnézve ezt az alkotást úgy döntöttem, hogy többet nem vásárolok olyan halat, amely ezekből a típusú tenyészetekből van. Vagy megfogom magam, vagy odafigyelek, hogy etikus forrásból szerezzem be a húst, ha pedig egyik sem megy, eszem mást. Hiszen még a böjtre is ott a hód!

Magyar Péter kérészéletű hattyúdala a közéletben szánalmasabb, mint a köztársaság eszménye amiről ismét bebizonyosodott, hogy Joseph de Maistre-nek volt igaza. De beszéljünk inkább Varga Judit volt férjéről.

Egy-egy szakítást mindenki máshogy dolgoz fel. Van, aki méltóságteljesen, van aki önpusztítással, esetleg depresszióba zuhanva. És van az, aki felnőtt létére ugyanazon köröket futja, mint kamaszkorában: megsértődik a volt párjára és saját hibáit palástolva igyekszik több sarat szórni a körülötte állókra, mint amennyi van önmagán, hogy tisztábbnak tűnjön, mint az addigi „közege”. Hiszen ha elég sarat szór rá, a tükör sem mutat semmit. De nem akarok vulgárpszichologizálni, mert Magyar Péter partizános interjúja messze túlmutat ezen.

Félreértés ne essék, nem is az érdekel amit mond. Az egy politikai performansz, ilyen volt, van és lesz is. A baj azzal van, hogy kinek mondja. Gulyás Márton maga tette ugyanis közzé, hogy a NED (National Endowment for Democracy), a CIA egyik leányvállalata támogatja, egyik ügynöke beosztott tartótisztje munkatársa, Tóth Jakab is ukázért teázni jár az amerikai nagykövetségre. A Partizán stábja több tucat embert számlál, akik eltartása – hogy a technika költségeit ne is említsük – akkora összeget emészt fel, amit épeszű választópolgárok képtelenek összeadni mikroadományokból – kérdezem! Politikai tartalmaik és a nemzetközi globalista politikai- és médiahálózatuk ahhoz az elithez kötik őket, akiktől normális embernek feláll a hátán a szőr, hiszen ha ők valahova beteszik a lábukat, csak felforgatás és káosz fog történni. Jól látjuk ezt az USA partvidékein, de egész Nyugat-Európában és most már Lengyelországban is. A Partizán ennek a hatalmi elitnek a partizánja.

Szóba kell-e velük tehát állni? A válaszom továbbra is az, hogy igen.

Abban az esetben, ha kérlelhetetlen antikommunista vagy és hazafi, s ezt akarod átadni a Partizán közönségének. Minden a mondanivalótól függ, ugyanis ez egy (média)háború. Minden ilyen szereplés-aktus egy csata, amit meg kell vívni. Ahol álláspontok ütköznek, ahol a mondanivalómat mint egy gerillacsapatot juttatom el az alapvetően felém ellenségesen viszonyuló közönségnek, hogy gondolatot ébresszek, vagy lefessem az ellenséget, esetleg kijelöljem a határaimat. Magyar Péter viszont nem így tett, hanem fogta magát és a saját lőszerét átadta az ellenségnek, akik most úgy tesznek vele, mint valami nemzeti hőssel, aztán ugyanarra a sorsa fog jutni, mint a Simicska-árvák.

Kell-e félnünk attól, amit mond?

Egyfelől nem, hiszen maximum puskalőszereket adott át nekik, nem pedig HIMARS-csomagot 50 milliárdnyi segéllyel együtt. Amiről beszélt, azt amúgy is megírta már négyszázhuszonhatezer-kétszázhetvenkilenc publicisztikának csúfolt titkosszolgálati jelentés, valamint vágyvezérelt véleménycikk. Rogán így, korrupció úgy… Most majd választásokig az összes tabloid ezt szajkózza, hogy Fidesz volt üdvöskéje alá is támasztotta amit ők is mondanak. Csakhogy a bennfenteskedés és a politikai semmitmondás a rivaldafényen kívül aligha hozhat mást. Aki ellenzéki volt, ezután is az lesz, aki pedig billegett, annál valószínűleg többet nyom a latba az, hogy Novák Katalin vállalta a felelősséget, mint az, hogy Magyar Péter is elmondta azt, amit az országban már mindenki, hogy „kommunikációs gépezet” és „korrupció”. Ezutóbbi pedig az ellenzék azon sikeres narratívája már tizennégy éve, az a stratégia, amivel sorozatosan megverik a kormánypártokat! Összességében az interjú eredménye az, hogy most egy kicsit lett belpolitika, van miről beszélni, aztán Magyar Péter balra el, a karaván pedig halad.

Egy kicsit a motivációjáról is beszéljünk. Legalábbis arról, amit állít. Egy-egy rendszer öntisztulása nem attól következik be, hogy politikai senkik Gulyás Mártonnak és a Telexnek sírnak egyet. Ez nekik egy kis hírnév, pár követő, majd nihil, de az még pár hét, hónap. Ezen felül az állítólagos célját nem fogja elérni. Bármit jobbá tenni, legyen az rendszer, vagy akár egy munkahely úgy lehet, hogy magunk tesszük bele az energiát, időt és elszántságot, szorgalmunk pedig egy idő után kifizetődik és a hajó elmozdíthatóvá válik. Aki változtatni akar, az dolgozik, nem pedig ellenséges orgánumoknak ad muníciót egy választások előtt, hogy kockára tegye az ország szuverenitását. Ami nem fog veszélybe kerülni, de minden erejükkel megpróbálják majd felhasználni Magyar Pétert arra, hogy kiterjesszék a hatalmukat. Ezért veszélyes az ilyen sirám, de inkább csak arra, aki árulóvá válik. És nemcsak az eddigi politikai közösségét árulta el, ezt majd számonkérik rajta azok, akik ennek része voltak. Az, aki Partizánnak, Telexnek és más globalista szervezetnél próbál házalni, az bizony ezüstpénzre váltja a saját hazáját és a becsületét is.

A magam részéről pedig az egész ügyben Varga Juditot sajnálom a legjobban. Ő nem támogatta ezt a pedofil-sztorit, rendes katolikus miniszterasszonyunk volt. Isten óvja, remélem látjuk még a közéletben, ahogy Szájer Józsefet is!

Mikor Hodász Andrásról írok, általában azt mondjátok, minek foglalkozom ezzel a szerencsétlennel. A válasz nagyon egyszerű! Sosem vele foglalkozom, engem a személye nem érdekel, ellenben az, amit közvetít, azzal már annál inkább van dolgunk. Nem Hodász András támadja ugyanis az egyházat, hanem az, amit mond.

A személyt el kell különítenünk a bűnétől abban az esetben, ha bírálatba kezdünk. Hülye buzizni ugyanis bárki tud, ehhez különösebb tehetség nem szükségeltetik, elég hozzá a sekélyes kulturális tőke, a szocializálódás teljes hiánya és a vak önteltség, hogy a jelző dobója bűntelen. Ráadásul azért is kell különbséget tennünk a személy és a bűn között, mivel előbbi utóbbival való kapcsolódásával az exagógé után fog majd foglalkozni Isten és a lélek, ez csupán négyükre tartozik. A nagy nyilvánosság előtt szólt bűn viszont, főleg ha a közösségünket támadja, akkor bizony szót érdemel.

Mielőtt azonban rátérnék arra, hogy mi is a baj azzal, ha valaki fánkok mögül, kávéspoharak szalvétáira írja a saját kiskátéját, kénytelen vagyok még elmélyedni kicsit a személy és a bűn kapcsolatában, ezekben a furcsa függelmi viszonyokban. A bűnre sarkalló gonosz, azaz a Sátán teljesen független tőlünk, értve itt arra, hogy teljesen közömbös sorsunk felől. Isten végtelenül szeret minket, a gonosz viszont csak Istennek akarja bizonyítani, hogy mi nem érdemeljük meg a szeretetet, de igazából nincs velünk közvetlen viszonyban. A pokolban sem az a borzasztó, hogy közösségben leszünk az ördöggel, hiszen nem ez az igazi veszély, hanem az, hogy Isten közösségén kívülre kerülünk, áthidalhatatlan, szeretettelen szakadék lesz köztünk és aközött a Háromság között, aki az életét adta értünk, annyira szeretett bennünket. Istennel a kapcsolódásunk a lehető legközvetlenebb, a Szentlélek mint – a kárhozatos halálig tartó – elszakíthatatlan köldökzsinór fűz minket egyfajta laza láncra.

Azért fontos ezt tisztáznunk, mert mindenekelőtt értenünk kell a személy és Isten, valamint a személy és a bűn, a személy bűne és a világ kapcsolatát, nem utolsósorban pedig a személy és a gonosz közötti függelmi viszonyokat.

Az elsőhöz és a másodikhoz semmi közünk, a harmadik miatt kell szót ejtenünk Hodász dolgairól, az utolsóról pedig tudjuk, hogy az ott a nagy üres semmi.

Hodász Andrásról csak és kizárólag úgy szabad megszólalni – már amennyiben komoly mondandónk van – hogy a bűne hangosságának befolyására válaszolunk. Ha ő ugyanis azt állítja, hogy az egyház ezért, vagy azért rossz, akkor nem Hodászt kell támadnunk, hanem az egyházat védenünk. Hodász egyik állítása az, hogy az egyház nem mögé állt, hanem a politika mögé. Érdekes, hiszen máskor azt mondja, ő maga kérte a felmentését a papi szolgálat alól. Szóvá teszi, hogy nem beszélhetett erről, vagy arról a dologról, bezzeg most baristaként végre kérdéseket tehet fel! Manapság a papi szemináriumon vagy nem tanítják az igazán nagy egyházatyákat és hittudósokat, vagy Hodász nem figyelt oda ezeken az órákon. Gyanítom, hogy utóbbi történt, ugyanis hit dolgában a legjártasabb atyák mind fel mertek tenni kérdéseket. Sőt, esetleg a zsinatokról, a konklávéról hallott már a baristánk? Itt más sem megy, csak kérdések, válaszok, s ha ez elmarad, elcsattan egy-két jólirányzott maflás is a megátalkodott eretnekeknek (lásd Szent Miklós püspök és Arius esete).

András, a barista ugyan katolikusnak vallja magát, de a cölibátust feloldaná és azt mondja, hogy ő is nehezen élte meg… Na most akkor képzeljük el, hogy Hodász „atya” felkel a homoszexuális partnere mellől és elmegy misézni. Mert ugye ez játszódna le, ha kívánsága szerint választható lenne a cölebsz és ő, mint vállaltan lmbtq+ személy a „nezen megélt cölibátus” helyett inkább a szexuális és „családi” magánytalanságot választaná. Kolláréban a prideon. Ismét kiemelném, hogy engem nem érdekel, ki milyen bűnben él, az érdekel, hogy ne akarjuk ezt az egyházra erőltetni.

Minden eretnekség forrása ugyanis az a gőg,

hogy az ÉN tökéletlenségéhez a közösség alkalmazkodjon, egyszerűbben fogalmazva pedig az ÉN mindenkinél jobban ért az adott tárgyhoz. Tulajdonképpen nekem is tetszik a papi hivatás, szerintem nincs szebb dolog annál, ha az ember elhívást kap és felhatalmaztatik arra, hogy a Szent Áldozatot bemutathatja, de nem gondolom, hogy rá kéne beszélnem egy kétezer éve fennálló, Krisztus alapította „szervezetet”, sőt magát a Megváltó testét, hogy akkor most én úgy szeretnék pap lenni, hogy nem érek rá minden nap misézni, házas vagyok, meg nem is akarok híveket, csak itthon magamnak, vagy az ismerőseimnek latinul celebrálgatni…

Andrásunk számonkéri a kérdések hiányát az egyházban, de ő maga soha nem száll vitába senkivel, csak kijelent és a követőit uszítja másokra, azt cselekszi, amivel vádolja a katolikus közösséget úgy, hogy az előbb említett zsinatokat és hittudósokat figyelmen kívül hagyja. Tudom, mert ez velem is megtörtént már párszor, amikor írtam róla, vagy videót készítettem a megszólalásairól. Egyből jött a seprű. Pedig bennem csak egy kérdés fogalmazódik meg: miért? Miért kell ilyen kitartóan támadni az egyházat, aminek ő is tagja (állítása szerint)? Ez a tagság viszont sokkal inkább emlékeztet ahhoz, mintha a hűtlen férj hazaviszi a szeretőjét és közben azt mondja a feleségének, hogy „de hát drágám, én házas vagyok és szeretlek, miért nem értesz most meg?”… Hodász az állításával szemben nem az egyházért haragszik, hanem az egyházra. Más magyarázat nem lehet arra, hogy a legkeresztényellenesebb felületeken ad hangot sekélyes teológiai ismereteiből fakadó prédikációinak. Akármeddig bogozgatom ezt a kérdést, csak a gőg jut eszembe. Más nem vezethet embert arra, hogy annyira elteljen a saját igazságában, hogy kétezer év sok ezer valóban tudós egyházatyját, a Szentlelket és egy egész közösséget a szőnyeg szélére állítson csak azért, mert az nem idomul az ő bűneihez...

Tizenöt év után úgy érzem, ideje számot vetnem, mit is jelent nekem a hazaszeretet. Mi ez a furcsa érzés, ami végigkísérte az elmúlt másfél évtizedet? Honnan fakad, miért van ennyire erősen ott egy fiatalemberben és miért szorít (majdnem) mindent háttérbe?

Azért írok tizenöt évet, mert valahogy a gimnázium közepén kezdtem ocsúdni, hogy valamilyen nagyobb felelősséget is kell vállalnunk, nem csak a házi feladat megírását… Első élményem ezzel a fogalommal – mármint a honszeretettel – akkor volt, amikor a családfámat kutatva nagymamámnál a fotók között megtaláltam régmúlt idők nagy katonatisztjeit (többek közt Haber János altábornagyot) és bricseszben feszítő mátrai uradalmi erdészeit. Itt kezdett el motoszkálni bennem valami, hogy ezek az emberek a már említett felelősségből jó nagy szeletet kanyarítottak maguknak. Ki a haza, ki a teremtett világ védelmét vette a nyakába és ezt olyannyira magasztosnak találtam, hogy muszáj volt valahogyan nekem is követnem őket ebben, hiszen nem hozhatok szégyent az őseimre – ahogy egy fiú sem. Mi mind valahol belül kicsit hősök akarunk lenni, ezért szeretjük kicsiként a lovagmeséket, ezért faljuk a történelmi regényeket, vagy épp az olyan káprázatos történeteket, mint a Gyűrűk Ura. Egy kamasznak ez hihetetlen lendület volt tehát, hogy ősei nyomdokaiba lépjen.

Körülnéztem hát, hogy mégis hogyan tudnám szolgálni ezt a meggyötört hazát és

azt láttam, hogy olyan urai vannak, akik semmiképp sem hasonlítanak azokra, akikre én felnézek.

Szégyenteljesnek titulálták a nemzeti szín lobogót, a hazaszeretetet pedig megpróbálták gyermekded, fejsimogatást érdemlő butácska érzésnek beállítani. Nem fért a fejembe, hogyan lehetnek ezek a fogalmak ilyen gúny tárgyai, mikor derék emberek adták az életüket Magyarországért, s most meg hitványnál hitványabb belpesti elitista értelmiségiek ekézik őket. A tizenhat éves Ábelnek pedig nem kellett több, azonnal igyekeztem megtalálni a hasonszőrű közösségeket és így keveredtem a budafoki Jobbik közelébe, ahol a 2009-es és 2010-es választások kampányhevületében kezdett is formálódni valamiféle aktivistaközeg. Nekem ugyanis az öltönyös konferenciázgatás nem volt a stílusom. Tudom, hogy ezekre is nagy szükség van, hiszen olykor-olykor komoly gondolatok is fakadhatnak, jó hálózatok épülhetnek ezeken az eseményeken is, de engem a tettvágy hajtott.

Világba kiáltani, hogy én magyar vagyok és ráadásul büszke magyar, és így akarom leélni az életem, ha tetszik, ha nem!

Aztán persze jött a szomorú felismerés, hogy addig kellett ez az egyre erősödő közösség a pártnak, amíg hajtották a kopogtatókat és a szavazatokat. A csapat szétszéledt, magára maradt árvák lettünk, politikai emigránsok, test nélküli sejtek. De a szűnni nem akaró láng még ott volt bennem, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni, hisz nem elég hogy nincs többé baloldali „koalíció”, azért a nemzetet nemcsak pártok fenyegetik, hanem a szellem elsatnyulása. Úgy éreztem, nekem nagyobb részt kell vállalnom a harcból és egyáltalán nem a pártok vonalaiban. Nem vonzott ez a közeg, hiszen anno a Jobbikban is az aktivistaság tetszett, párttag sosem lettem. Eltelt egy, eltelt két év és az egyetemen megismerkedtem egy olyan közeggel, ami úgy tűnt, hogy keményvonalas, képesek voltak összetett mondatokat alkotni (más, magát jobboldalinak valló szervezetek vezetőivel ellentétben) és mivel addigra megtanultam, hogy amit a nemzeti oldalról mondanak az hazugság - sőt a baloldalnak kontraproduktív is -  hiszen ha azt halljuk, hogy

minden kokárdát hungaristáznak, akkor - gondoltam - maga a hungarizmus is annyira veszélyes dolog lehet, mint egy kokárda.

Tetszett, hogy van közösség, de egyre komolytalanabb volt füstös lakásokban féltucat emberrel hatalomátvételre készülni és magunktól eltelve pátoszos lózungok közepette nyilas panoptikumot játszani. Életemben egy hungarista könyvet olvastam csak el, a mozgalom akkori vezetője által írt egyik kis füzetkét. Ebben főleg a frankfurti iskoláról írt, ráadásul tényszerűen. Túl aktív nem voltam azért itt, a már említett okok miatt, néha összejártunk énekelni, kint aludni az erdőben, valamint Trianon-emlékművet koszorúzni… Összességében Szálasi gondolatairól viszont halvány lila segédfogalmam sem volt, egy könyvét nem olvastam el.

Ezzel egy időben kezdtem el egyre jobban meghallani a Szentlélek hangját, s tértem meg a katolikus anyaszentegyházhoz. Ez szintén nagy lökés volt abban, hogy magam mögött tudjam hagyni az addigra már nevetségessé váló közeget. Minél jobban megismertem ugyanis ezt a magát keresztény-szocialistának valló ideológiát, annál inkább kitűnt, hogy nekem ez a szocialista badarság nem fekszik,

zsidózni pedig Dob utcában lakó Schäffer dédmamával valljuk meg, igen nevetséges is,

ráadásul azt az összeesküvést sem vette be a gyomrom, hogy itt a cionbolsevista zsidók valamilyen gonosz tervet szőnek a világ leigázására. Ennél azért gyanítottam, hogy bonyolultabb a politika világa. Így aztán dicstelen másfél év után, 2015 végén magam mögött hagytam a Pax Hungaricát is, tehát két évvel a megszűnése előtt. Ismét politikai hontalan lettem két évre, „magamra maradtam” a hitemmel és a hazaszeretetemmel. Telt múlt az idő és egyre inkább üresnek éreztem azt az életet, hogy bejárok egy multiba dolgozni de többet nem teszek a közhöz. És ekkor, egész pontosan 2017 nyarán jött az Identitás Generáció, s leküzdve a politikai apátiát úgy döntöttem, belevágok. Szerencsére volt egy jó közösség az elején, ami elválasztotta a búzát az ocsútól és úgy döntött, hogy vezessem én a mozgalmat. A nemzetközi mozgalom ekkor még igen csalódott volt a magyar viszonyokban, hiszen az "ocsút" látták először és úgy voltak vele, hogy itthon aligha lesz szélsőségektől mentes IG. Aztán kínkeserves munkával, idővel és energiával, számos önköltséges utazással sikerült kijárnom, hogy bizony van itt egy mag, akikkel el tudunk kezdeni dolgozni és utcára vinni a hazaszeretetet. Tetszett, hogy ez egyik országban sem egy tömegmozgalom, hanem válogatott, tenni akaró, agilis fiatalok közössége, akik egyáltalán

nem esnek konteók csapdáiba, nincs szocializmus, nincs zsidózás, csak egyszerű, vegytiszta hazafiság.

Mi mind azért lettünk aktivisták, amit már az első bekezdésekben leírtam: nem hagynak minket magyarként élni, nem hagyják, hogy megéljük az identitásunkat. És azért mert épp nemzeti kormány van, nem jelenti, hogy a politikát megelőző térben, azaz a metapolitikai harctéren ne állnánk épp csehül. Azt éreztem, hogy itt van tennivaló, itt kell hát végrehajtani azt a műveletet, ami ezt megfordíthatja: egy kis és – jó értelemben vett – radikális közösség létrehozását. Szellemi rekonkviszta a javából! Amint van egy kicsi és piszok erős pajzsfal, már ellen is lehet állni a mindenhonnan ránk ömlő szennynek: Netflix, Whispertonok, nihilista, globalista lobbi, és mindezek eredője: a forradalom. Az ifjonti hévet pedig a legjobban csak egy ilyen mozgalom tudja megfelelő mederbe csatornázni. Nem telünk el a saját magunk pátoszával, a tükörképünk öltönyben feszítő önteltsége nem nehezedik ránk, mint valami cukormáz és az értékközösséget szem előtt tartva nem engedjük, hogy elvakítsanak az érdekközösségek ígért javai.

Olvasmányaim és hitem elmélyítése pedig elhozta magával az ellenforradalmiságot. Rendkívül tetszett az, ahogy Cathelineau, az egyszerű ember azért ragad kardot, mert a forradalom az életére akar törni. Mi a mozgalomban – ezt bátran állíthatom – sokkal szívesebben hagynánk a politikát és törődnénk a magunk dolgával, ha nem kéne folyamatosan helytállni szellemileg, lelkileg, vagy épp fizikailag. És ez nem azt jelenti, hogy eszmetörténész lennék, erre vannak nálam sokkalta rátermettebb szellemek! Ez nem jelent mást, mint megélt hitet. Nagyon szívemhez szóló az, ahogy a ferencesek elbocsájtják a híveket a mise után: küldetésetek van.

A küldetésünk ebben korban pedig a kis „végvárak” létrehozása, olyan közösségek, akiket nem érdekel sem a túlerő, sem az elsöprő erő és nem engednek a nyomásnak: nem hagyják kiürülni magukat, hanem szívós, kitartó munkával töltik meg identitásuk kelyhét az Igével.

A már említett magával ragadó hévet mindig tudni kell csatornázni. Szeretném, ha minél több fiatal találná meg a mozgalmat, hogy megfelelően hangot adjon az értékrendjének, de van amikor erőink csoportosítását másfelé kell koncentrálnunk. Ilyen az, amikor az ember családot alapít. Édesapa lettem, és az említett felelősség és erős tettvágy most a feltétlen szeretetben, a hajnali kelésekben, az apaként és férfiként való helytállásban kell kulminálódjék. A hazaszeretet most úgy fog megnyilvánulni, hogy igyekszem olyan gyermeke(ke)t nevelni, akik tovább vihetik majd azt alángot, amit mi is igyekszünk csetlőn-botlón (mint a szentek java, mindig felkelve), de kitartóan és büszkén hordozni.

Szobota Zoltán Mandineren megjelent írására reagált Czopf Áron, s azon felül hogy teológiai szempontból helytálló a megállapítása és Szobotának nincs igaza a megbocsátás mögé befúrt humanizmussal, a Hamaszosok tette messze túl van az emberi kéz által végrehajtható gonoszságon, hát még a bűnön.

A palesztin terroristák tettei, ahol nőket rabolnak el és erőszakolnak meg, csecsemőket fejeznek le, vagy a saját kórházaikat lövik szét, egyáltalán nem a romlott emberi természet megnyilvánulásai, hanem annak következményéé. Szobota ott téved, hogy emiatt kiemeli őket az emberi nemből. Ezzel szemben Czopf azt fogalmazza meg, hogy magának az embernek az utolsó pillanatig jár a bűnbocsánat, ahogy a jobb latornak, sőt, a kereszt alatt még annak a centurionak is, aki alig pár órával korábban maga is részt vett a Megváltó kivégzésében. Tehát ilyenformán az a hamaszos is ember, aki a legbarbáribb mészárlásban vesz részt. A kárhozat senkit nem érhet el ebben az életben, ugyanakkor keresztényként nem tagadhatjuk el a gonosz jelenlétét ebben a munkás világban.

Az ember, habár Isten teremtménye, s így közvetlen kapcsolatban áll vele, ő maga ellökheti magát a megváltás végtelen kegyelmétől. Kényére kedvére teheti ki magát különféle bűnöknek, „adhatja el” a lelkét a gonosznak és állhat az istentelenség szolgálatába. Ettől még nem szűnik meg embernek lenni, de a kapcsolata a forrással megszűnik, amit csak erős akarattal állíthat helyre (persze ezt még az utolsó pillanatban is).A gonosz körüljár a világban és vadászik ezekre az lelkekre, s könnyen talál lakást bennük. Egyes katolikus gondolkodók szerint például Mohamed maga is egy megszállott ember volt, hiszen ahogy leírja a látomásait és azt, ahogy az „angyallal” találkozott, azt démoni befolyás alatt létő embereknél figyelték meg. Ez később a Korán azon részeiben is tetten érhető, ahol a hitetlenek torkát elvágandó buzdítja igazhitű híveit Allah. Ennél kézzelfoghatóbb bizonyságként áll előttünk az, hogy míg Mohamednek a karjda maradt ránk, addig Krisztustól „csak” a bűnbocsánat. Míg Mohamed a hitetlenek mészárlásában érdekelt, addig Jézus a kegyelemben. Feltételezhetjük tehát, hogy Mohamed kapcsolata Istennel igencsak csorba volt és a ténykedéséből csak és kizárólag a gonosz profitált.

De mi a helyzet akkor a hamaszosokkal? Ki követte el a csecsemők lefejezését, ki a felelős? Természetesen az a „bátor harcos”, aki a kezében a kést fogta és megtette. Nem más fog – bűnbánat nélkül – elkárhozni, csak ő. De tényleg képes az ember egyedül, tudatának teljes birtoklásában megtenni ilyen cselekményt? Nem a széplelkűség és a humanista gondolat mondatja velem azt, hogy nem, hanem az, hogy az Isten gyermekében nem indul fel az ártatlanság abszolútuma, azaz a csecsemő elleni gyilkos vágy. A bűntelen (az áteredő bűnön kívül), lélekkel bíró gyermek, aki nemcsak a gyilkosának nem ártott, de képtelen bárki ártására lenni, a földön észlelhető egyik legnagyobb tisztaság (gondoljunk csak az aprószentekre, akik a megváltásig sem voltak a pokolban). Oly haragra, amely lefejezésben vagy agyonlövésben manifesztálódik, nem gyúl az ártatlan ellen az, akiben munkálkodik a Szentlélek.

A terroristák, akik elkövették ezeket az embertelen bűnöket, emberek voltak. Már, ha a rendszertani besorolásukat nézzük, azaz Homo sapiens voltukat nem tagadjuk el, sőt azt sem, hogy lélekkel is rendelkeznek, tehát nem állatok. De az Isten felé húzó emberben még ha fertelmes bűnöket is követ el, akár meg is átalkodik egyben, a gyermekekre, mint a már említett abszolút ártatlan létezőre nem tud fegyvert fogni. Aki ezt mégis képes megtenni, arról joggal feltételezhetjük, hogy nem ura önmagának, hanem erőt vettek rajta a pokol kapui. Így azt a következtetést, hogy ugyanolyan emberek volnának mint mi – tehát cselekedeteiknek teljes tudatában lévők –, kénytelen vagyok visszautasítani. Gonosz által meg nem szállott, épelméjű ember ilyet nem tesz. A bűnbocsánat nekik is kész, de a kárhozat – jelen állás szerint – már itt utolérte őket. Júdás is az abszolút ártatlan ellen tört és róla tudjuk, hogy a pokolra került.

A terrorista bűne az volt, hogy nem Istent választotta, de a bűnteleneket csak a gonosz valamiféle földön és emberen túli alakzata képes mészárolni.

Íme sorrendben:

Elindult az új műsorom, az ETALON:
https://youtu.be/ki2b5xqosVw

Hajóágyúban is mámeginabaódi:
https://www.youtube.com/watch?v=YwLyWiz0CUI

Varga Ádinál is voltam vendégségben:
https://www.youtube.com/watch?v=jWtbltjAEA4

És a Csatt.2, amin beizgult a mitanyánk, hogy náczyak, de az állítással nem kezdtek semmit, csak engem zsidóztak:
https://www.youtube.com/watch?v=1OeoDnk37as

A szüretek közeledtével hazánk bortermő vidékein lassan ácsolják a színpadot a fellépőknek, készülnek a nagy mulatságra. Csakhogy ezek a bálok harminc év alatt kiüresedtek pont úgy, ahogy a népi kultúra is.

Persze nem a terek üresedtek ki. Az emberek java felveszi a legszebb fast-fashion ruháját, megveszi a legolcsóbb sört és rövidet és meghallgatja a pöffeszkedő polgármester által odahívott Jollyt, vagy jópénzű város esetén talán még Kis Grófót is. Az emberek mulatnak egy jót, fogy a rettenetes minőségű étel és ital. Persze csak este, napközben fellépők sora várja az érdeklődőket: bemutatózik a legközelebbi szíriuszi baranta klub, és fellép egy néptáncegyüttes. Fellép. Ez a kulcs.

Hagyományőrzéssé silányult az, ami egykor nemzeteket tartott össze. Persze nem attól volt magyar a magyar, hogy a csizmáját verte verbunkosra, hanem attól, hogy átszőtte a mindennapjait ugyanaz a szövet, ami ezer év óta láncolta össze az ősöket a most élőkkel. Vasárnap templom volt, s még ha nem is volt hívői aranykor, azért bent voltak az emberek a templomban és volt kapcsolódásuk egy magasabb renddel. A szüreti bálon a mára közönséggé degradálódott tömeg felvette a népviseletét és beállt a táncba, s azt ették és itták, amit maguk termeltek. Szerves kapcsolatuk volt az elődökkel és a földdel, ahonnan az élet is fakad és ahova visszatérünk majd egyszer.

Az egyén kapcsolata a közösséggel a hagyományon át történt meg.

A föld és az ég transzcendens kapcsolatában kifejlődő vallási-nemzeti tradícióhalmaz halálával egy nemzet csak a saját haláltusájának meghosszabbítására képes. Hiába a jó politika, az erős kormány, a konzervatív törvényhozás, ha a választók java szépen lassan feloldódik a konzumsemmiben. Agonizálása sokáig elnyújtható, mint a már öntudatlan halálos betegé a lélegeztetővel, gyógyszerekkel. Mit ér a gyermekvédelmi törvény, ha a kultúrára sokkal nagyobb befolyással rendelkező azonos nemű influencerek fogadnak örökbe gyermeket ( lásd: ELLE-magazin)? Ez csak egy niché-példa, de pontosan levezethető bármely más területre is: mit ér a nemzeti elkötelezettségű „előadóművészek” állami támogatása, ha a globális kulturális térrel állunk szemben? Ha bort öntök az emésztőbe, majd kínálom szívesen a vendégeknek, hogy íme, hát legalább nem csak fekália van benne, igyátok!

Soha nem az államon múlik a kultúra védelme.

Egy bizonyos pontig a közösség akaratának szuverén kifejeződése – azaz az állam – tud segíteni, de csak a megőrzésben, az életben tartásban nem. A múzeumok, a nemzeti kincsek visszaszerzése, a műemlékvédelem mind-mind nélkülözhetetlen, de doboz aspirin a lépfenés gödörben, ha a néptáncot már csak nézik a becses polgárok, ha a nemzeti kultúrával az egyetlen kapcsolódási pontjuk Tóth Gabi instagramján a Sugarbird legújabb kollekciója. Valószínűleg tudja ezt az állam is, de amíg négyéves ciklussal, esetleg pár évtizedes demokráciával kell számolnia – tehát ahol a nemzet teljes halála a horizonton túl van számára – ott belekényszerül a juriskonzervatív pozícióba, azaz a törvényalkotáson és forráselosztáson alapuló kultúraépítésbe, ami a már említett okok miatt szükséges ugyan, de nem elégséges.

A jövő a kis közösségeké.

A szocializmus évei alatt a nyugati országrészt szerencsére elhanyagolták a kommunisták, hiszen ha támad a nyugat, akkor az a rész esik előbb, mit foglalkozzanak vele? Ez azzal az üdvös eredménnyel járt, hogy az ország majdhogynem egyetlen tájegységeként élték túl önkéntes-körök a pusztító negyvennégy évet. Nem számíthattak senki másra, csak magukra, ezért – szintén niché-példa – a volontér tűzoltók és zenekaraik a mai napig élő hagyományként léteznek „Vazsban”. Kialakultak hasonló zárványok országszerte máshol is, de itt a legjellemzőbb. Ezek a falvak ösztönüktől fogva rájöttek arra, hogy közösségeikben bízhatnak csak, s ugyan nem tudatosan, de megtartották az azokat összetartó hagyományokat.

Az individuum halála, a közösségek vége.

A globalista kulturális háború viszont már nem a közösségeket támadja, hiszen ahol azok élnek, ott szétverni őket nem lehet. Helyette az egyén teljes feloldásába kezdett, a család és a nemek lebontásával, az abortusz elfogadottá tételével, a tömegmédia NEKED és nem NEKTEK szóló üzeneteivel. És ebbe a magyar média is beleáll! A minap láttam egy plakátot arról, hogy „kőgazdag fiatalokat” mutogatnak egy elvileg kormányhoz közelebb álló csatornán. Olyan nihilista, egocentrikus, minden hagyománytól mentes konzumidiótákat állítanak példaképként a nézőknek, akik tudat nélküli előretolt droidokként falnak fel mindent ami kultúra a fogyasztás „szent célja érdekében”.

Népi kultúrára lehet csak építeni.

Hosszútávon amit ma nemzetként ismerünk el fog halni. A forradalomban fogantak, így törvényszerűen működésük korlátozott, kohéziós erejük pedig pont annyi van, mint a kreált hagyományoknak, amelyről Joseph de Maistre is szólt. Az egyetlen út a következő generációk előtt, ha nem nézői lesznek a színpadon folyó néptáncnak, hanem részesei. Persze – ahogy jómagam is – mindig lesznek botlábúak, nem is de facto a táncról van szó. A részvételről. A közösségekben, az önkéntes közösségekben (!) való részvételről, amelyeknek nincs köze hatalomhoz, nincs köze anyagi javakhoz, csak emberek egy csoportjához, ahol vigyáznak egymásra, ahol együttműködnek, ahol örökséget termelnek, amit tovább tudnak majd adni. Ez ugyanis a valódi népi kultúra.

Csidejók:

KONTRA

Egy jó Konklávé, amiben szétszedtük a Fókuszcsoportot!

Aztán egy másik jó Konklávé a világvégéről!

Meg egy Hajóágyú!

Meg egy Hunortodox!

Saját csatornám

Meg egy túravideó!

A legkomolyabb cikkek:

KONTRA

- Spanyol gyógyszermágnás nem kér a vakcinából

- Miért ennyire fontos a főispáni cím?

- Leáll vajon az ukrán vérszivattyú?

- Mekkora Vona Gábor szerepe abban, hogy itt tart a jobbik?

MAGYAR NEMZET

- Jakab Péter, a vidék vezére

Videós tartalmak:

Saját vlog: � Puska, kókusz, sör - lőtéri kalandozásaink �

A legutolsó The Fair Right a Pesti TV-n

Konklávé - Ki az "igazi konzervatív"?

Medve Aszódnál & 350 milliót ad az OMVK - Vadászfeleselő XX.

Kommentár Klub (eggyel korábbi)

Hagyták megtörténni? Az uvaldei mészárlás pontos idővonala!

HAJÓÁGYÚ: "Női holokauszt" Amber Heard ellen

Cikkek:

Kontra (a legolvasottabbak):
ELÁRASZTOTTA AZ UKRÁN PROPAGANDA AZ ELLENZÉKI FELÜLETEKET

A TRIANONI GYÁSZNAPON TÖRTÉNTEK MEGMUTATTÁK: TÉNYLEG CSAK MAGYARORSZÁGI BALOLDAL LÉTEZIK

ÉRDEMES-E EGY JOBBOLDALI KÖZSZEREPLŐNEK NYILATKOZNIA A BALOLDALI MÉDIUMOKNAK?

Mandiner:

„Itt mindenkire szükség van, aki kivenné a részét a folyamatos harcból!” – Bódi Ábel a Mandinernek