A szüretek közeledtével hazánk bortermő vidékein lassan ácsolják a színpadot a fellépőknek, készülnek a nagy mulatságra. Csakhogy ezek a bálok harminc év alatt kiüresedtek pont úgy, ahogy a népi kultúra is.

Persze nem a terek üresedtek ki. Az emberek java felveszi a legszebb fast-fashion ruháját, megveszi a legolcsóbb sört és rövidet és meghallgatja a pöffeszkedő polgármester által odahívott Jollyt, vagy jópénzű város esetén talán még Kis Grófót is. Az emberek mulatnak egy jót, fogy a rettenetes minőségű étel és ital. Persze csak este, napközben fellépők sora várja az érdeklődőket: bemutatózik a legközelebbi szíriuszi baranta klub, és fellép egy néptáncegyüttes. Fellép. Ez a kulcs.

Hagyományőrzéssé silányult az, ami egykor nemzeteket tartott össze. Persze nem attól volt magyar a magyar, hogy a csizmáját verte verbunkosra, hanem attól, hogy átszőtte a mindennapjait ugyanaz a szövet, ami ezer év óta láncolta össze az ősöket a most élőkkel. Vasárnap templom volt, s még ha nem is volt hívői aranykor, azért bent voltak az emberek a templomban és volt kapcsolódásuk egy magasabb renddel. A szüreti bálon a mára közönséggé degradálódott tömeg felvette a népviseletét és beállt a táncba, s azt ették és itták, amit maguk termeltek. Szerves kapcsolatuk volt az elődökkel és a földdel, ahonnan az élet is fakad és ahova visszatérünk majd egyszer.

Az egyén kapcsolata a közösséggel a hagyományon át történt meg.

A föld és az ég transzcendens kapcsolatában kifejlődő vallási-nemzeti tradícióhalmaz halálával egy nemzet csak a saját haláltusájának meghosszabbítására képes. Hiába a jó politika, az erős kormány, a konzervatív törvényhozás, ha a választók java szépen lassan feloldódik a konzumsemmiben. Agonizálása sokáig elnyújtható, mint a már öntudatlan halálos betegé a lélegeztetővel, gyógyszerekkel. Mit ér a gyermekvédelmi törvény, ha a kultúrára sokkal nagyobb befolyással rendelkező azonos nemű influencerek fogadnak örökbe gyermeket ( lásd: ELLE-magazin)? Ez csak egy niché-példa, de pontosan levezethető bármely más területre is: mit ér a nemzeti elkötelezettségű „előadóművészek” állami támogatása, ha a globális kulturális térrel állunk szemben? Ha bort öntök az emésztőbe, majd kínálom szívesen a vendégeknek, hogy íme, hát legalább nem csak fekália van benne, igyátok!

Soha nem az államon múlik a kultúra védelme.

Egy bizonyos pontig a közösség akaratának szuverén kifejeződése – azaz az állam – tud segíteni, de csak a megőrzésben, az életben tartásban nem. A múzeumok, a nemzeti kincsek visszaszerzése, a műemlékvédelem mind-mind nélkülözhetetlen, de doboz aspirin a lépfenés gödörben, ha a néptáncot már csak nézik a becses polgárok, ha a nemzeti kultúrával az egyetlen kapcsolódási pontjuk Tóth Gabi instagramján a Sugarbird legújabb kollekciója. Valószínűleg tudja ezt az állam is, de amíg négyéves ciklussal, esetleg pár évtizedes demokráciával kell számolnia – tehát ahol a nemzet teljes halála a horizonton túl van számára – ott belekényszerül a juriskonzervatív pozícióba, azaz a törvényalkotáson és forráselosztáson alapuló kultúraépítésbe, ami a már említett okok miatt szükséges ugyan, de nem elégséges.

A jövő a kis közösségeké.

A szocializmus évei alatt a nyugati országrészt szerencsére elhanyagolták a kommunisták, hiszen ha támad a nyugat, akkor az a rész esik előbb, mit foglalkozzanak vele? Ez azzal az üdvös eredménnyel járt, hogy az ország majdhogynem egyetlen tájegységeként élték túl önkéntes-körök a pusztító negyvennégy évet. Nem számíthattak senki másra, csak magukra, ezért – szintén niché-példa – a volontér tűzoltók és zenekaraik a mai napig élő hagyományként léteznek „Vazsban”. Kialakultak hasonló zárványok országszerte máshol is, de itt a legjellemzőbb. Ezek a falvak ösztönüktől fogva rájöttek arra, hogy közösségeikben bízhatnak csak, s ugyan nem tudatosan, de megtartották az azokat összetartó hagyományokat.

Az individuum halála, a közösségek vége.

A globalista kulturális háború viszont már nem a közösségeket támadja, hiszen ahol azok élnek, ott szétverni őket nem lehet. Helyette az egyén teljes feloldásába kezdett, a család és a nemek lebontásával, az abortusz elfogadottá tételével, a tömegmédia NEKED és nem NEKTEK szóló üzeneteivel. És ebbe a magyar média is beleáll! A minap láttam egy plakátot arról, hogy „kőgazdag fiatalokat” mutogatnak egy elvileg kormányhoz közelebb álló csatornán. Olyan nihilista, egocentrikus, minden hagyománytól mentes konzumidiótákat állítanak példaképként a nézőknek, akik tudat nélküli előretolt droidokként falnak fel mindent ami kultúra a fogyasztás „szent célja érdekében”.

Népi kultúrára lehet csak építeni.

Hosszútávon amit ma nemzetként ismerünk el fog halni. A forradalomban fogantak, így törvényszerűen működésük korlátozott, kohéziós erejük pedig pont annyi van, mint a kreált hagyományoknak, amelyről Joseph de Maistre is szólt. Az egyetlen út a következő generációk előtt, ha nem nézői lesznek a színpadon folyó néptáncnak, hanem részesei. Persze – ahogy jómagam is – mindig lesznek botlábúak, nem is de facto a táncról van szó. A részvételről. A közösségekben, az önkéntes közösségekben (!) való részvételről, amelyeknek nincs köze hatalomhoz, nincs köze anyagi javakhoz, csak emberek egy csoportjához, ahol vigyáznak egymásra, ahol együttműködnek, ahol örökséget termelnek, amit tovább tudnak majd adni. Ez ugyanis a valódi népi kultúra.