Nem, nem lettem vegán, ettől azért nem kell tartania senkinek. Nem mondtam le a húsról azért, mert érzelmileg csúcsra járatott propagandavideókat néztem könnyes szemű bocikról, vagy kismalacokról. De a halhoz már másképp állok.

Az első horgászjegyem több, mint 20 éves. Kisfiúként a nyaralónkban megtaláltam nagyapám rég porosodó ősöreg botjait és szerelékeit, s lementem a veresegyházi tavakra az ősi szerző ösztöntől vezetve. Az akkorra már több évtizede álló damilokat persze a kisebb keszegek is elszakajtották, de akkor még azt gondoltam, hogy minél vastagabb a damil, annál jobb, így .40-es (!) került az orsó dobjára… Mit tudtam én akkor erről! De azért néha fogtam egy-egy nagyobb dévért, vagy kisebb pontyot és ezekkel a horgászat szeretete teljesen belém ivódott.

Tartott ez egészen még gimnáziumban is, kitanultam a feederezés csínját-bínját, de a parton ücsörgést meguntam és ezzel egy időre a horgászatot is abbahagytam. Csak évekkel később fedeztem fel magamnak a pergetést, hiszen ilyenkor menni kell a hal után, vallatni a vizet. Mondhatom egyre nagyobb sikerrel űzöm a víziszörnyeket a műcsalikkal. De tavaly minden megváltozott egy csapásra. Ehhez messzire kell utaznunk, egészen California államba, ott is a High Sierrába.

Volt szerencsém néhány hetet eltölteni ezen a tájon, amelyről még fogok nektek írni, de most a lényeg az itteni patakokban búvó pisztrángokon van. Érintetlen tájakon, ember által soha meg nem horgászott csermelyeken tanultam meg a tenkarázás módszerét, ami egy ősi japán műlegyes módszer. Sok pataki és szivárványos pisztrángot becsaptam így, pedig az átlátszó víz felett imbolyogva egy majdnem négy méteres bottal ez nem könnyű tudomány! De a táj, az ottani világ emberit nélkülöző tájai örökre rabul ejtett. Valami olyat láttam, amit Európában már nem tudunk: az ember előtti, ember nélküli földet, ahol még nincs villanyvezeték, nincsenek utak, a nagyragadozóktól kell féltenem a saját zsákmányom és csak én vagyok ott egyedül. Meg Isten az ő legnagyobb kinyilatkoztatásában…

De vissza a halakhoz! Mindent megeszek, aminek gerince van, így a hal sokszor szerepel (majd’ minden pénteken amúgy is) az étlapomon. Lazacsztéket pedig – többek bevallása szerint is – kifogástalanul készítek, de ha pisztrángreceptet szeretnétek itt olvasni, abban is tudok segíteni. Utóbbit még csak-csak megfogom itthon is, de a lazacot már aligha, ebben a boltra vagyok rászorulva. Vettem is nagy bőszen – főleg, amikor akciós – aztán a Patagonia filmje mindent megváltoztatott. Magát a márkát azért szeretem, mert sok greenwashing hulladékkal szemben ők tényleg komoly erőforrásokat fordítanak a természetvédelemre és időről időre kijönnek kiváló dokumentumfilmekkel.

A legutóbbi az ipari lazactenyésztésről szólt, de nem ám úgy, ahogy a demagóg petás vegán propagandafilmek! Nem is arról szól, hogy ne egyél halat, hanem hogy úgy tisztelettel gazdálkodj a természet erőforrásaival. Ne kínozd a jószágot, ne tedd ki szenvedésnek, használd, de ne használd ki! És ez az, amit meg kell értenünk. Megnézve ezt az alkotást úgy döntöttem, hogy többet nem vásárolok olyan halat, amely ezekből a típusú tenyészetekből van. Vagy megfogom magam, vagy odafigyelek, hogy etikus forrásból szerezzem be a húst, ha pedig egyik sem megy, eszem mást. Hiszen még a böjtre is ott a hód!