Gyakran kérdezik tőlem, hogy mit jelent magyarnak lenni, mit jelent európainak lenni, hol ér össze a kettő, ha egyáltalán...
Erre a válasz itt van az orrunk előtt, épp a mai napon. Pünkösd ünnepe, amikor a Szentlélek kiáradt a Szeplőtelen Szűzre és az apostolokra, az egyik legnagyobb keresztény ünnep. A bibliai kontinuitás és egymásra épülés teljesedett be akkor, amikor a sínai szövetség napján az Úr megkötötte az új és örök szövetséget, a kegyelemét. Nem véletlen hát, hogy a katolikus gyökerű kontinensen ez számottevő ünnep maradt a protestánsok körében is, senki nem vetemedett arra, hogy elvitassa az egyik legszentebb ünnepet. Az apostolok a Szentlélek ajándékait ezen a napon megkapva indultak útnak, hogy a krisztusi üzenetet hirdessék. És ez alapozta meg az európaiságunkat is.
Jeruzsálemtől Rómáig hosszú volt az út, a Könyv nyomában mártírok és vértanúk jártak, de gátat szabni az igazságnak nem lehetett. A kezdeti evangéliumi közösségeket azok szokásai tartották össze, hiszen az erős közösségnek olyan erős kapaszkodói vannak egymásban és a kollektívában a tradíciói által, melyek garantálják a túlélését. Hát még ha a szokás krisztusi, ahogy kezdetben is volt!
Nincs ez másképp a Pünkösddel sem, vagy a Hősök Napjával sem. Előbbi a civitas Dei, utóbbi a civitas terrae. A földi szokás csak az istenire épülhet, ahogy épült is az elmúlt kétezer évben. Hőseinkre emlékezni azért fontos, amiért Krisztusra: előbbiek a földi viszontagságok legyűrésére bátoríthatnak, de utóbbi nélkül úgyis elbukunk, hiszen, ha a keresztfára nem tekintünk, nem fogjuk bírni a próbákat. Nézzük meg a csíksomlyói búcsút, mit látunk? Egy nagy „földi” ünnepet, amely a Kárpát-medence magyarságának legfontosabb zarándokhelye lett, de ugyan lehetett volna ez hét határra szóló gyülekezés, ha nem nyugszik az isteni alapon?
Elvérzett volna, ahogy a többi világi, kreált és erőszakolt „ünnep”, mint a május 1., az április 4. Mert ami nem organikus, az elpusztul. Márpedig semmi nem lehet organikusabb a világ Teremtőjénél, és ezért marad meg örökkön a nemzet ott is, ahol már száz éve próbálják tűzzel-vassal irtani, hogy anyánk nyelvén imádkozzunk. Így nem lett és lesz Csíksomlyóból magyar Golgota, mert földi hagyománya a mennyire épült. Ezért hát tartsuk szorgosan a szokásainkat: eredjünk el templomainkba, imádsággal forduljunk az Úr felé, hiszen Ő mindig felénk fordul, de emellett válasszuk meg a királyát és királynéját, állítsunk májusfát, törökbasázzunk és így tovább. Mert ha nem töltjük meg Krisztussal az ünnepet, ahogy a Szentlélek a tizenkettőt, akkor nem marad ez más, mint hitvány kirakat, bóvlija egy jövőtlen nemzedéknek.
A hit pajzs, a hagyomány vért. Öltsük magunkra!
