Demeter Szilárd neve az öt perc hírnevet is túlszárnyalva tett szert olyan hírhedtségre, hogy ma a baloldalnak nagyobb réme, mint Kun Bélának a józan ész. Demeter Szilárd onnan lett híres, hogy kinevezésekor coming outolt, hogy ő biz’ Orbán Viktor „hű katonája”. Hát, Isten hozzá, egy ejropéer világban senkit nem üldöznek a politikai hovatartozása miatt, de mára a vita helyét átvette a szalonból való kiszorítás, az érvek helyét a címkék, a morálét pedig a megbélyegzés alantassága.
Bármelyik újságíró, vagy közéletünk lelkes szereplője – sic! statisztája – is hajlamos néha elragadtatni magát az erős képek kifejezőkészsége rejtette nyelvi hungarikumban, ami önmagában aligha bűn, hiszen a jelen roppant zajában a tartalom már nem elég, azt hangosan és – nem pejoratíve a jelző – radikálisan illendő közölni. De kit érdekel ma már önmagában a pőre tartalom? Hiszen azzal szembe kéne szállni, az ellen érvelni ildomos, egy vitában pedig alul is lehet maradni… És ettől rettegnek. Nemcsak Demeter Szilárdot képtelenek leérvelni, bárkire sütik a jelzőt, akire csak tudják. Következetesség? Piha!
Következetességet attól lehet várni, akinek a mondanivalója van annyira szilárd és rendelkezik hozzá annyi háttértudással, hogy kifogástalanul meg tudja védeni, ellentmondásba sosem kerülve. Aki erre képes, az fejlett debattőr. Csakhogy, ha a képviselt ideológia egy rogyadozó pilléreken álló, valóságtól elrugaszkodott hagymáz, akkor Kyrieeleison – csak meg ne kelljen védenem! Hisz a kognitív disszonancia maró, önemésztő érzésére senki nem vágyik.
Mi dönti el ma a közélet vitáit? Az a címke, amit ’45 óta aggatnak bárkire, akit ki akarnak zárni a diskurzusból, legyen rá igaz, vagy – hát főleg – csak egy lemoshatatlan bélyeg olyanokon, akik Marxtól egy kicsit is jobbra állnak. Ugyan mit jelent ma nácinak lenni? Ki számít ma Hitler rohamosztagosának, ha a jól szabott fekete egyenruhát bárkire reávizionálják Jordan Petersontól, Orbán Viktorig… Mégis, ez a horogkeretes szemüveg szelektíven pásztázza a közélet horizontját. Szemet huny ugyanis a valóság felett, legalábbis amikor az az érdekeit szolgálja. Bíró László esetében, aki valóban, de facto antiszemita kijelentéseket tett, ott ez nem sértette azt a bizonyos érzékenységet.
De ha Demeter Szilárd szájára veszi egy hasonlatban a holokausztot, na az! Ott már szerintük csattognak a vasalt csizmák, a fülekben a gettó kerítéseként kihúzott szögesdrót fémje sercen a pesti flaszteren és a Petőfi Irodalmi Múzeumba holnap már fektetik a síneket. De álljunk már meg egy pillanatra! Lehetne, hogy akár egyszer is a tartalomra figyelünk, kedves jótollú propagandisták? Hát tényleg az lesz a náci, akire rámondjátok és nem az, aki tényleg ilyen eszmékkel fertőzi a közt? Mit fog érni a gyilkos vádja, ha már a bolti tolvaj is megkapja?
Ugyan mit… Érdekli is az őket! Hiszen csak a pillanat számít, hogy ott és akkor minél nagyobb billog füstöljön a kiszemelt oldalán, hirdetve, hogy „na most aztán jól elkaptuk”! Habár csodálkozhatunk-e ezen, ha maga aranyszájú Rákosi Mátyás vezérünk jelentette ki, hogy kilencmillió fasiszta országa ez…
És a vélt (mert valós aligha van) fasizmusra mi a válasz? Nos, csak azt adhatják, mi lényegük: bolsevizmust. Horkanjunk fel együtt: címkéztem! Igen, de lessük meg a tartalmát is. Vajon mi az, ha a másikat koncepciós (sajtó)eljárásban járatják le? Vajon mi az, amikor ők azzal fenyegetnek már most, hogy „vagyonelkobzások” lesznek azoknál, akikre rámondják, hogy ellenség? Ugyan, mégis mi az, ha ők már intézményesülve – mint jelesül a Budavári Önkormányzat – az egész PIM-et utcára teszik, mert nem az ő kánonukba illik – és most figyeljenek – az egyik prominense, s nem maga az intézmény. Révedjünk ki az ablakon és morfondírozzunk hát el: kire igaz ma a náci és kire a leninfiú…