Elment Jankovics Marcell. Az elmúlt másfél évben a halál mindennél közelebb ért, hiszen legnagyobbjaink mellett talán mára mindenkinek van egy közvetlen ismerőse, akinek élte végét hamarabb elhozta a vírus. Nekrológok százai jelennek meg szaklapokban, minden napra jut egy rossz hír, talán tovább is görgetünk legtöbbjüknél, hisz sokukkal nincs személyes kapcsolódási pontunk. Szombaton azonban mégis megállt az egérgörgőn az ujjam, amikor a közösségi média felületeit koptattam. Jankovics Marcell meghalt. El sem hittem elsőre, hiszen még a minap a Magyar Krónikában is olvastam írását és olyan tűz lobogott benne, ami kevesekben, éltetve azt a lángot, ami sokunkat a választott úton tart. És néztem egyre-másra a híroldalakat és még a tizediknél sem akartam elhinni, hogy az Úr elszólította. Hiszen lehet alkotni nagyot ebben az életben, lehet maradandót is, mint akár a Parlament épülete, de olyat, ami generációk gondolkodását hatja át és a magyarság egyetemes kultúrájának része lesz, csak úgy, mint akár egy kalotaszegi minta… Ilyen tehetség nagyon keveseknek adatik meg. Talán már vagy tíz éve is van, hogy leültem megnézni a Fehérlófiát. Olyan újszerű, korszakos, rejtett szimbólumokkal teli világ tárult elém, amit utána hónapokig nem tudtam feldolgozni. Minden egyes snittjében száz meg száz apró, elbújtatott jel mesélte az eredettörténetünket, a mondavilágunkat, mindent, amit az Uráltól a sztyeppéken át csak regöltek a táltosok. Jankovics Marcell belesűrített mindent, egy egész univerzumot. Olyan zseniális és mérhetetlen tudású alkotó volt, aki két kezében egy világot adott át nekünk, nézőknek. Felnőttünk úgy a Magyar népmesék, a Mondák a magyar történelemből sorozaton, hogy oly mód ittuk magunkba a nemzettudatot, hogy észre sem vettük. És mindezt akkor alkotta, amikor ellene voltak mindennek, ami magyar: a szocializmusban. Micsoda lélek, aki a tomboló vörös viharban mint szikla áll és zászlajára nem mást tűz, mint a magyar jövőt… Minden veszteség valahol pótolhatatlan, még ha valakit akár csak egy ember is gyászol, de az övét nemcsak a nemzet, hanem az egyetemes és örökkévaló e világi kultúra, legfőképp pedig az évezredes magyar történelem siratja. Rémi Brague írta, hogy „a kultúra nem egy békésen birtokolható eredet, hanem egy kemény harcban kivívott cél”. Jankovics Marcell pedig ennek a harcnak volt végvári vitéze, ahogy magát a Vasárnapnak adott interjúban is leírta. Sosem volt még kor, ahol ennyire le akartak volna bontani mindent, mi igaz, a rendező úr pedig úgy védte meg magát az értéket, hogy közben a megőrzése mellett hozzá is tett elévülhetetlenül. Ha elfogadjuk, hogy az Úr a maga képére teremtette az embert abban, hogy alkosson, a létrehozás szabadságát kaptuk meg, akkor most Jankovics Marcell életművét a Fehérlófia griffmadara viszi Szent Péter elé. S ezért fáj úgy, hogy elment, mert millióknak volt hozzá személyes kötődése: megtanított minket magyarnak lenni.
A cikk a Magyar Nemzeten jelent meg és felolvastak belőle Jankovics Marcell temetésén is.
