No, hát azt hiszem az utóbbi időben a maga politikai hozzáállására valamit is adó magyar polgár ezeket a kérdéseket már feltette magának, majd inkább már oda sem próbált nézni, amikor a közélet még mélyebbre züllése igazából zuhanássá váltott a politikai fórumok poklának legmélyebb bugyrai felé.

Álljon itt egy gyors összefoglaló arról, hogy milyen mélyen vagyunk már, a könnyebb megértés szolgálatában:

• Karácsony telepakolta a szemkilövető embereivel a fővárosi cégeket.
• Zugló új polgármestere, Horváth Csaba Zuglót még tovább szipolyozná, szinte már dél-balkáni korrupció jelenlétét vénénk felfedezni a parkolóórák szerződéseiben.
• Lackner, a kispesti hikomat-Escobar az önkritika helyett inkább gyurcsányi politizálásba kezd: előre próbál “bukni”, ehhez pedig a városvezetés messzemenőkig asszisztál.
• Öröm az ürömben: Borkai lemondott. Megkésve bár és törve, elrendezve minden gyanús ügyet, ünnepélyes keretek között távozott gyönyörű Arrabonánk éléről.

És itt jött érkezünk el – pedig higgyétek el, láttam már sok rútságot a politikában – a számomra valaha volt legmélyebb pontra, amelynél olyan szekunder szégyent éreztem, hogy már egy lappföldi emigrálást is fontolóba vettem: A 444.hu-n jelent meg a cikk, melynek címe “Az Add ide a didit éneklő tüntetők próbáltak betörni a győri városháza üléstermébe”. Na, most elértünk arra a pontra, amikor egy hányingerlően undorító korrupciós orgia miatt lemondani kényszerülő politikus ellen a tüntetésnek is sikerült alálicitálnia.

Lehetnek itt még elvárásaink a magyar közéletet illetően? Ugyan mégis micsoda?

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy amíg a tömegdemokrácia korában élünk, amíg tespedünk a szocialista maradványban - miszerint általános válaztójog van - addig a politika mindig a legnagyobb, azaz egyben a legprimitívebb rétegeknek fog szólni a legmagasabb szintről, mert semmilyen más érdeke nincs már, csak a hatalom megtartása, de az bármi áron. A tömeg meg csak egy árat kér, de azt már évezredek óta:

cirkuszt és kenyeret.

Ameddig pediglen ezzel eltelítődik, addig a két tűz közé szorult, az ország jobbátételén aggódó honfiak és honleányok, azaz a fejét épp hogy csak újra felvető polgárság képtelen beleszólni a nagyok és a nagy tömegek játékába.

Mivelhogy pedig milliós rétegről beszélünk, ezért csak egyet tehetünk: mindkettőnek ellenpólusaként egyként kell kimondanunk, hogy ideje lenne megállni, ideje lenne vitákat kezdeményezni és olyan vitákat, amelyek nem csupán a két oldal erődemonstrációjáról szólnak, hanem akár a vesztes fél önnön revíziójáról, hibáinak javításáról, az ország jövőjének egyáltalán megalapozásáról.