Az utóbbi hetekben, napokban, sőt órákban is a szemünk előtt játszódik le a XXI. század európai–amerikai szövetségének kétségtelenül nagy, de elég faramuci veresége. A régi korok embere, ha háborút vesztett, annak azonnali következményei voltak, hiszen két szuverén terület közül az egyik elvesztette ezt a nagybecsű kincsét. Ma viszont, a háborúk átalakult természete miatt, a NATO tulajdonképpen vesztett is meg nem is. De milyen háború volt Afganisztánban?

Ez a kopár ázsiai országban vívott harc volt talán a legjobb tanulópénz a modern, de még régi vágású reguláris hadseregeknek arra, hogy elmélyüljenek az aszimmetrikus hadviselésben, valamint az ellenséges területen vívott háborúban, ahol a hátország mint olyan a világ túlfelén van. Elképesztő logisztikai csoda volt, hogy tízezer kilométerekről sikerült biztosítani több ezer katona ellátását, és így szervezni meg egy háborút. Idegen kultúra, idegen módszerek, idegen emberek. Hiszen az afgánokat nem sikerült teljesen kiismernünk, csupán néhol némi együttműködésre bírták a szövetséges hadak, aminek tartóssága nem bizonyult hosszúnak és megbízhatónak.

„Minek ment oda?” – hangzik megannyi szájból a kérdés, és eddig nem hallottam erősen védeni egy fontos álláspontot. 

Talán mert nem népszerű, ezért egyik oldal politikusai sem tudnak vele igazán mit kezdeni: ez pedig a háború kiszervezésének a legitimálása. 

Ez egyébiránt nem oly idegen tőlünk, magyaroktól sem, gondoljunk csak II. András keresztes hadjáratára, a Hunyadiak balkáni expedícióira vagy később Savoyai Jenő és társai törökverő seregeire. Minden nagy hadvezér pontosan tudta ugyanis, hogy a háborúkat nem a határain­kon, legfőképp pedig nem a saját országunkban kell megvívnunk, ezért igyekeztek a fenyegetést ott semlegesíteni, ahonnan eredt. A török akkor a Balkán felől jött, mára pedig a legégetőbb ellenségünk, azaz az iszlamista terrorizmus Irakból, Afganisztánból és ebből a térségből fakad, tehát érthető, hogy idáig kell benyomulnunk.

A háborút ellenző pacifisták hajlamosak figyelmen kívül hagyni, mi történt 2001 előtt vagy akár 2015 körül. Amikor a tálibok uralták Afganisztánt, nekik országnyi erőforrás állt rendelkezésükre, hogy kiképezzék a saját szájízük szerint való hadviselésre a katonákat, azaz fanatikus iszlamistákat gyártsanak futószalagon. Amikor az ISIS felütötte a fejét Iraktól Szíriáig, és hatalmas területeket vont ellenőrzése alá, hetente voltak terrortámadások Európa-szerte, s mindaddig tartott a téboly, amíg nem sikerült visszaszorítani ezeket a csoportokat.

Most, hogy utópiák illuzionistái vezetnek nyugati nagyhatalmakat, körmükre ég az elkésett békevágy. Aki behatóbban látja és európai szemmel tekint a felbolydult Közel- és Közép-Keletre, láthatja, hogy a saját békénk szavatolása az a háború fenntartása, amelyre ez a szó talán túlzó is, inkább használnám a békeharcot. Ellentmondásnak tűnik, de sem békét nem tartottunk fenn, sem háborút nem vívtunk, csupán azt tettük, amit a csernobili atomreaktorral tesznek harmincöt éve: 

igyekeztünk befoltozni a veszélyes lyukakat, és viszonylagos sikerrel, hiszen a lakosságnak nem kellett folyamatos rettegésben élnie, ráadásul minimalizálta a szövetség a terroristák erőforrásait, ezzel ha tetszik, ha nem, Európát mentve.

A másik, szintén népszerűtlen álláspont szerint mindez katonáink harckészültségének fenntartása miatt is fontos volt. Egy-egy misszió hihetetlen tudással járul hozzá a haza védelméhez, hiszen a harctéri tapasztalatnál többre nincs szükség akkor, ha hazánk szuverenitását valami fenyegeti. Mérhetetlen veszteség akár egy magyar élet is, de akik Afganisztánban hősi halált haltak, bizony értünk és még sok millió honfitársukért tették, akik számíthatnak egy erős, jól szervezett és tapasztalt haderőre.

„A háború a politika folytatása más eszközökkel” – így írt Carl von Clausewitz. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy gyenge politikusok vezette országokban a háború már a saját földjükön dúl, az erőskezű vezető pedig távol tartja a bajt hazájától.

A cikk a Magyar Nemzeten jelent meg.