Istennek legyen hála, hogy a tömegek életét fenyegető játszmában most nyertek a terrorelhárítók: V. Kendét, az iszlamizált magyar gyereket elkapták, mielőtt egy másik társával együtt felrobbantották volna magukat. Hogy megfogták őket, az elképesztő luxus, ilyet nálunk nagyobb arzenállal és több anyagi forrással rendelkező országok sem tudnak mindig. És lehet, hogy nekünk sem sikerül, ha nincs a füles a külföldi titkosszolgálatoktól – pedig ugye Magyarország elszigetelődött, mint közismert.

Ez nem csorbítja a TEK-esek eredményeit, hiszen nem voltak restek azonnal cselekedni és felszámolni a fenyegetést. Nem voltak felesleges körök, s nem vártak addig, amíg a tett megvalósul. Az ő érdemük, hogy egyelőre még nem strigulázhatunk egyszer sem a „magyarországi iszlamista terrortámadások” sorában. De meddig lesz ez így? Pánikolni persze nem kell, hiszen Budapest egyelőre még nem Marseille, azért itt még ritkák a Mohamed látomásaitól megtébolyodott elmék. Csakhogy Reginam occidere. Mikor 2017-ben a mozgalommal (Identitás Generáció) igyekeztünk felhívni a figyelmet az alig lekövethető budapesti iszlamizációra, sokan nevettek. És nem jó érzés most mégis azt mondani, hogy „látjátok, igazunk volt”.

Akkoriban még Európában inkább a tömegeket lemészároló terrortámadások voltak jellemzőek, mára ez átalakult, s inkább egy-egy ámokfutó van, aki nekirohan késsel bárkinek, aki szembe jön vele az utcán, amíg ólommérgezés miatt fel nem hagy tevékenységével. A terror már csak ritkán érkezik több fővel, gépkarabéllyal, megszervezett akciókkal. Ehelyett egyszerű embereket radikalizálnak a mecsetekben, akik otthon a konyhapultról levett nagykéssel próbálnak érvényt szerezni az iszlám tanításainak a hitetlenek között. Nyugaton azért mindig kiderül szerencsére, hogy ez csak egy „egyedi eset” volt és amúgy is, az elkövető „súlyos mentális gondokkal küzdött”. A kérdés csak az, hogy ha minden iszlamista terrorista tébolyult, akkor az már feltételez vice-versa egyet s mást, de ebbe bele se menjünk, mert eltérnénk a tárgytól.

Kanyarodjunk vissza Siófokra és a focimeccsekre, ugyanis a két szerencsétlen itt tervezett vért ontani. Hogyan lehet, hogy sikerült rávenni magyar gyerekeket arra, hogy áttérjenek a teljesen kultúraidegen vallásra, az iszlámra? Nem érdekes, hogy alig egy évvel később már „radikalizálódtak”, és merényleteket terveztek? Persze most hozzátehetjük, hogy „jaj hát nem minden muszlim terrorista”, a szomorú tény azonban mégis az, hogy Európában viszont közel az összes terrorista muzulmán.

2017-ben ugyanarra a problémára igyekeztünk rávilágítani, mint most is, hogy az integráció sajnos nem működik. És nem azért, mert „fasiszták”, meg „kirekesztők” vagyunk, de szomorú, hogy ezt még mindig magyarázni kell. Akik ezeket a jelzőket dobálják, nem akarják látni, hogy mi az ára az együttélésnek? Nyolcszáz ember élete. Eddig…

A cikk a Magyar Nemzeten jelent meg.

Ma még minden ’56-ról szól, és milyen jó, hogy így van. Egy országvezetés emlékezetpolitikája mindig meghatározó a jövőre nézve, hiszen itt válik el a búza az ocsútól. Itt dől el, hogy a mát, melynek szerves része a tegnap, mennyire tartja fontosnak a népképviselő. Vagy egyszerűen átugorva a mindennapok silány egyszerűségét egy magasztos jövőbeli célon munkálkodik, melyhez a jövőbe vetett hit felé törekvő totális háború az egyetlen út.

Október 23-tól november 4-ig pedig mindenhol a lyukas trikolór lengedez, már ahol ezt arra érdemesnek találják, hiszen megannyi forradalmunkkal szemben az ’56-os szabadságharc nem hajlítható az ideológiák színpadán. Délután, azon belül pedig az ötödiket üti épp az óra, miközben ezek a sorok íródnak.

Kamaszkorom óta a legszebb katonasors a zászlóvivőé. Csodálattal olvastam a régi korok vitézeinek elbeszélését a vérrel írt hagyományról, hogy akinél a lobogó volt, az a sarkantyúját eldobja, ezzel is jelezvén, hogy inkább itt hal, mint fussék.

Van nekünk viszont egy kevésbé dicsőséges zászlósurunk, aki az előbb említett deli legényekkel ellentétben arról ismerszik meg, hogy bármit tűz a kopjára, azzal minduntalan vagy a hátát látjuk, vagy az utolsó sorból kiabál be, hogy „igen, most aztán győzünk” – elöl pedig folyik a harc, de abba ő jobbnak látja nem belebocsátkozni.

Többször emelte magasba már jelszavakkal ékes ars poeticáját, hogy ő most felszabadít minket az elnyomás alól, a szabadság utolsó harcosát látjuk, ha orcájára nap süt. Aztán mindig még a harc kezdete előtt táskába kerül a hadilobogó, hiszen zászlóvivőnk „mégsem úgy gondolta” és „van erre jobb ember”. 

A partvonalra húzódik és mint régi századok jobbágyai, némi madárlátta kenyérkével ül egy faágon és nézi a csetepatét az úgynevezett politikai hadszíntéren. De ez egy igen haszontalan jobbágy ráadásul! Mert az egy dolog, hogy partvonalról kiabál a küzdőknek, hogy mit s hogyan kéne, de közben a földje is parlagon…

A város főzsellére pedig, aki október 23-án még bőszen vonta a párhuzamot a kommunista elnyomók és az Orbán-kormány diktatúrája közt, akinek a legfontosabb, hogy felszabaduljon hőn szeretett nemzete és ehhez nyugati segítséget sem átallna hívni. No ez az ember november 4-én úgy hallgat, hogy közben mégis kiabál metrókról, járványról, tehát mindenről aminek nincs köze lobogójának aranybötűkkel hímzett jelszavához: a szabadsághoz.

Hiszen a pesti srácok csak addig fontosak, míg lehet velük példálózni, míg egy pillanatnyi politikai sikerért be lehet hozni őket a jelenkor csatájába és Márki-Zay mellé oda lehet őket sorakoztatni. Aztán ha elmentek a kamerák, s Karácsony zászlós úr ismét hátul van, a „statisztaként” rángatott Corvin-közi gyerekeket elzavarják a porondról, hisz most ők jönnek, ők, akik össze lettek kenve a szabadságharc színeivel, ők akiket legitimáltak a lózungok.

S közben várják a csodát. Várják azt a csodát, ami 23-án nem jött el, amikor a nép, az istenadta nép mégsem akart felszabadulni. Pedig ők ígérik a nyugati csapatokat, ők már látják a brüsszeli jogbombázógépek felségjelzéseit, már itt vannak, hát nem értitek, ti balga magyarok, hát ti rabigában akartok élni tovább?

Lassan hatra fordul az óra. A zászlajaink félárbócon, a szívünkben pedig a gyász közé vegyül a dicsőség, hiszen Budapest utcáin 65 évvel ezelőtt a kommunizmus a saját sorsát döngölte a betonba. Nem Nagy Imrék hozták el a magyar szabadságot, hanem az örök homokszemek a hatalom fogaskerekei között, a pesti legények és leányok, akiknek a vére kikristályosodva akasztotta meg harminc évvel később a vörös úthengert. De ma mégis vannak, akik inkább nem emlékeznének rájuk, mert az ő szemükbe nézni nehéz, mert számonkérnek. Számonkérik rajtunk, hogy emlékszünk-e még rájuk?

Budapesten pedig ma a város első embere nem törődött a tegnappal. Ő csak az új holnapot keresi, hiszen a mát megnyerni képtelen, a mindennapok harcában már sokszor elvérzett. De fel a fejjel, te drága nép! A holnap! Azt majd megnyeri végre!

Az írás a Kontrán jelent meg.

A döntés azután született meg, hogy a nyári olimpia egyik versenyzője "megütötte" a lovát, amiért az nem volt hajlandó elvégezni a feladatát. Bódi Ábel az Identitás Generáció vezetője, aktivista, aki hosszú éveken át lovagolt, személyes hangvételű beszámolóban ír ember és ló barátságáról, közös tetteiről, valamint a kettőjük között meglévő alá-fölérendeltségi viszonyról.

Az Eltörlési Világminisztérium szellemi kútvesztőiben eltévelyedett, napjaikat a kegyelem állapotában félig eltelve múlató törlésbiztosok elérkeztek az általuk ismert világ peremének túljára: a sporthoz.

Az elmúlt héten a Nemzetközi Öttusaszövetség ugyanis sikerrel törölte a lovaglást a számai közül, miután a nyári olimpia egyik versenyzője „ütötte” a lovát, amiért az nem volt hajlandó elvégezni a feladatát.

Az Eltörlésügyi Világminisztérium működési alapelve egyetlen mondatból áll: csak ne legyen baj, csak ne legyen botrány! Hogy pontosan mi ennek a kettőnek a definíciója, azt ugyan nem tudja még senki, de egy hivatalos törléshez elég egy feldühödött tömeg, néhány magát újságírónak nevező skribler, aki kellően nívótlan oldalakon hányja a betűket egymásutánban az elképzelt problémáról, s a Minisztérium már be is indul.

Így működött ez az amerikai egyetemeken is, ahol elég volt néhány szélsőbaloldali rosszakaratú egyén magánakciója, és tanárokat tiltottak ki. Most ugyanez a „széplelkű” sokaság az öttusa ellen fordult, mert nem tetszett, amit láttak… Na, de mit is láttak?

Jómagam évekig lovagoltam, így tudom, hogy ha egy 600 kilogrammos állat a (jelen esetben körülbelül) 50 kilogrammos lovasának nem hajlandó engedelmeskedni, akkor az életveszélyes is lehet.

De most ki kell ábrándítsam  a széplelkűeket, hogy ez bizony nem ment, és nem megy mindig zökkenőmentesen. A ló az ember alárendeltje, akárhonnan is nézzük, akaratának végrehajtója. És persze ez hiába akkor a legszebb, ha a ló is akarja, sajnos van olyan, hogy egy feladatot akkor is végre kell hajtania, ha épp a legkevésbé sincs hozzá „kedve”.

Ilyenkor pedig jön a sarkantyú, a pálca, a feszítőzabla és egy sor olyan eszköz, ami arra lett kitalálva, hogy mégis cselekvésre bírja ezt a csodálatos jószágot. Sőt, tovább megyek: ha semmiképp sem akart együttműködni egy ló – főleg ha katonai célra szánták – akkor ott agyonlőtték, ahol volt. Nem a legszebb dolog, a szelekció, és a tudatos tenyésztés viszont bizony néha járt ilyennel is. És hát jár most is.

Persze baj lett volna, ha a versenyző idáig jut az olimpián! A címlapok mégis égbekiáltó bűnként írták meg, hogy „ököllel ütötte a lovat”, ami a betonon szocializálódott olvasók számára akár visszatetsző is lehet, hiszen csak címeket olvasunk, tartalmat már nem. Ám ha valaki eljut a videóig, azon jól látszik, hogy a lovas végső elkeseredésében hátra és lefelé „üti” a ló tomporát.

Ez valóban etikátlan, de semmiképp sem állatkínzás. Próbáljon meg bárki erősen hátra és lefelé ütni, ráadásul mindezt egy közel 600 kilogrammos állatra, ami ahhoz van szokva, hogy lótársai a ménesben rúgják és harapják egymást. Tehát szögezzük le, hogy a lónak az 50 kilogrammos versenyző ütései maximum idegesítőek voltak, de semmiképp sem egészségkárosítóak.

Akkor mi volt vele a baj? Hát az, hogy lovas ilyet mégsem csinál. Hiszen nem stresszeli tovább az amúgy is nyugtalan jószágot, meg hát egy világ nézi, amint elveszti a fejét, és ez sem a sportban, sem az élet más területén nem megengedhető. De az előbbi „nüanszok” már senkit nem érdekeltek, a skriblerek felhergelték a sokaságot, a szövetség pedig megrémült, és be is indult a csinovnyikmentalitás: csak baj ne legyen, most valamit tennünk kell!

Senki nem kérte, hogy töröljék a lovaglást az öttusa számai közül, mégis, dacára a több tízezer etikus versenyző ellenkezésének, a sportág atyjai ezt látták megfelelőnek. Hiszen ha valami nincs, abból baj sem lehet!

És ezen logika mentén akkor jobb lenne, ha talán ki sem mozdulnánk többet egy párnégyzetméteres steril szobából, hiszen a legkevesebb bajt akkor csináljuk az életben, ha részt sem veszünk benne.

Az írás a Kontrán jelent meg.

Talán nem lenne túlzás a pirruszi győzelem terminológiája mellé beírni a szótárba a kenoshai bíróságon történteket. Kyle Rittenhouse felmentése a totalitarizmus mocsarában fuldokló amerikai álom szabadságának egy rég nem látott életjele volt. Nem csoda, hogy annak legnagyobb ellenségei most magukból kikelve hörögnek.

Tegyük rendbe először is, hogy mi történt, mert a pongyola és igénytelen újságírók a tények ellenőrzését sajnos sokszor átengedik az ellenségnek. Tavaly nyáron, amikor – szó szerint – épp izzott a levegő a BLM-lázadások miatt, a Wisconsin állambeli Kenoshában meglőttek egy fekete bűnözőt, aki épp fegyvert akart rántani a helyi rendőrökre. Ezt ők törvény adta jogukkal megakadályozták, s ártalmatlanították. Habár nem halt bele a sérüléseibe, a CNN és a többi hasonlóan „független és objektív” oldal már azt skandálta, hogy a rend őrei rasszista indítékkal hátulról lelőtték a szegény szerencsétlen embert, s az belehalt a sérüléseibe. A tények innentől pedig senkit nem érdekeltek, csak a hangerő, amivel a narratívát ordították, s abban sajnos győzött a valóságtagadó sajtó.

Ekkor a feldühödött csőcselék tüntetést szervezett a wisconsini kisvárosba. A helyiek – mivel látták a rendőrség és a városvezetés gyengeségét, valamint az előző, hasonlóan „többnyire békés” megmozdulások elfajulását – megszervezték magukat, hogy megvédjék otthonaikat, munkahelyeiket és persze életüket. Ehhez csatlakozott Kyle Rittenhouse, aki egy jól felszerelt elsősegélytáskával érkezett – erről még a lövések előtt készült is videó –, mivel ápolónak tanult és sejtette, hogy szükség lesz rá.

Aztán kezdett egyre tarthatatlanabbá válni a helyzet, az Antifa autókat és cégeket gyújtott fel, s amikor elérkeztek az autókereskedéshez, ahol Kyle is szolgálatot teljesített, végképp elpattant a cérna. Egyikük üldözni kezdte a fiút. Ő volt Joseph Rosenbaum, akit egyes prominens demokraták csak „JoJo”-nak becéznek. Nos, ez a Rosenbaum épp a tüntetések előtt szabadult, pedofíliáért ült, mivel megerőszakolt egy 11 éves kislányt és egy másikat is megpróbált. Ismert elmebetege volt a környéknek! Rittenhouse épp előle rohant, amikor Joseph Rosenbaum utolérte és épp nekiesett volna, amikor Kyle önvédelemből négy lövést is leadott, melyből egy a férfi fejét érte, s a helyszínen belehalt. Ekkor Kyle, ahogy a videón is látszik, segíteni próbált, de a feldühödött tömeg már a vérét akarta, ezért újra futnia kellett.

Pár száz méter után földre vitték, és egy gördeszkával szét akarták verni a fejét, amikor ismét lőtt. A második „áldozat” tüdejét érte a golyó, aki szintén nem sokkal később életét vesztette. Ekkor – ismétlem, mert ezt szeretik kihagyni – ki akarta végezni egy harmadik ember, aki pisztollyal közelített a még mindig földön fekvő Kyle felé, és a fejére célzott. Ekkor Rittenhouse ellőtte a karját ennek a hitványnak.

Röviden ez történt, de erről több mint öt (!) szögben készült videó, mégis, a valóságot körömszakadtáig tagadó külföldi és magyar liberális sajtó rasszizmust, önbíráskodást és ezer más jelzőt fröcsögött. A tárgyalásra egy, a republikánusokkal egyáltalán nem barátságos bírót neveztek ki, a vád ügyvédje pedig – azaz aki Kyle-t gyilkossággal próbálta elítéltetni – olyan hazugságokkal állt elő, melyeket még ez a bíró sem tűrhetett és többször rendre is utasította. Egy egész világ láthatta az esetről készült videón, hogy mi is történt pontosan, de mégis mindenki izgult, hiszen az elmúlt évek amerikai gyakorlata semmiképp sem az igazságosságáról és szabadságszeretetéről tett tanúbizonyságot. 

A minap jelent meg a hír, miszerint az Amazon „Big Tech” óriás­vállalat Alexa nevű, mesterséges intelligencián (AI) alapuló okosotthonprogramja egy gyermeket arra buzdított, hogy dugjon félig a konnektorba egy mobiltöltőt, majd a kilógó fémrészhez érintsen egy pénzérmét. Tette mindezt azután, hogy a család annyit kért tőle, mondjon testgyakorlatokat a családnak.

A tudományos fantasztikum kedvelőinek – akik közé jómagam is tartozom – a mesterséges intelligencia nem ismeretlen dolog, évtizedek óta foglalkoztatja a nagy írók fantáziáját. Elég, ha a most megjelent új Dűne filmre gondolunk, ahol a történet egy hatalmas dzsihád után játszódik, amit a gépek ellen vívtak. A szcenárió rendre előjön a műfajban, hogy a mesterséges intelligencia pszichopata robotokat eredményez, akik/amik az ember fémmel szembeni biológiai gyengeségét ellenünk fordítják és megpróbálnak kiirtani minket. Haragudhatunk-e rájuk? Lehet egyáltalán egy gépre haragudni? Kétlem, hiszen nem szándékosan teszik azt, amit, nincsenek érzelmeik, és valószínűleg nem is lesznek sosem, tehát mire irányulna a gyűlölet? Ők sem utóbbi miatt törölnének el minket.

Akkor miért mondta most Alexa azt, amit? Mert nem emberi logikával gondolkodik a gép. Őt nem bántja az áram, de ha betápláljuk, hogy az embert viszont igen, akkor sem fog semmit érezni a halálunk miatt, mert nem tud. Itt nincs gyilkos, akit felelősségre vonhatunk, nincs eszme, amit megcáfolhatunk, s nincs orvos, ami kigyógyíthatná a pszichopátiá­ból a robotot.

Sokan úgy gondolták, ha a gépek ellen egyszer háborút kell vívnunk, akkor azt androidok vagy más, a fizikai térben létező gépszörnyek ellen tesszük majd. Az igazság azonban az, hogy a háborút, úgy tűnik, a kreátorokon is túlnőtt hálózatok ellen kell majd megharcolni. A mindennapjainkat átszövi a Face­book, azaz új nevén a Meta, ami nélkül a munkatársainkkal, családtagjainkkal való kapcsolattartás is sok embernek roppantul megnehezülne. Az életünk feletti kontrollt majdnem átvették már ezen platformok, és most úgy tűnik, hogy Alexa már – tudatosan vagy sem – öngyilkosságra buzdít. 

Lehetett-e vajon előre megfontolt Alexa szándéka? Keresőmotorok segítségével, felhasználói adatok összességével kutatja a választ a feladatokra, melyeket tulajdonosa adott neki. A tudás, ami rendelkezésére áll, korlátlan, és ahogy erre a gyakorlatra rátalált, úgy „eszébe juthatott” volna, hogy az emberi test nem kompatibilis a vezetékekben futó árammal. És ne a mi analóg gondolkodásunkból induljunk ki, ezek a számítógépek párhuzamosan futtatnak számtalan keresést. Alexa most véletlenül kihagyott egy fontos részletet, amikor pásztázta a végtelen internet mély bugyrait.

Mi fog most történni? Valószínűleg az Amazon programozói „tökéletesítik” egy kicsit, aztán majd megint történik egy hasonló eset, felelősségre vonni pedig senkit nem lehet, mert a teremtett lényért alkotója lehet-e egyáltalán felelős, ha az már önállóan gondolkodik… Egyáltalán mikortól önálló Alexa? Nehéz és súlyos kérdések, amelyek szét fogják feszíteni ezt a századot. Ezen a lejtőn kár volt elindulnunk, mert az ellenség nem a kapunál, hanem már a spájzban van, alig pár évtizeddel az internet megjelenése után.

A szilícium-völgyi programozók hübrisze megállíthatatlanul tör afelé, hogy ránk szabaduljanak ezek az Alexák. Mi, felhasználók azonban még tehetünk ellenük, nemes egyszerűséggel úgy, hogy nem engedjük be a legújabb kor metadiverzánsait az otthonunkba.

Az írás a Magyar Nemzeten jelent meg.

Kedves Dorottya!

Köszönöm a reakciód, mely félreolvasatoktól és kiforgatásoktól terhelt ugyan, de örömmel válaszolok rá, hiszen ez egy jó alkalom, hogy egy kicsit elpolemizálgassunk azon, vajon miről is szól a „nőnap”.

Dorottya kedves, nagyon sajnálom azokat a nőket, akik felé az egyetlen gavallér gesztus egész évben az, ha férfiak - engedve a társadalmi nyomásnak - kelletlenül vesznek egy virágot, nehogy szó érje házuk elejét. Nekem ugyan nem fáj, de annak a nőnek, akit ezen a napon csupán egy vörös konszenzus miatti erőszakolt ünnepen ér boldogság, annak a többi nap valószínűleg igencsak fájhat.

Nos folytassuk Dorottya, kérem! „Férfitársadalom”? Szép kis harmadik hullámos feminizmus, gyönyörű, mondvacsinált ellentétekre alapozott identitáspolitizálás, szép kifutása ez a kulturális háborúnak. Ugyanis ilyen, hogy „férfitársadalom”, nem létezik. Olyan van, hogy társadalom, melyet mindannyian alkotunk és küzdünk s teszünk érte.

Kedves Dorottya! Nem csak erről posztolok, ez a napi jópár megosztásom egyike volt, de örülök, hogy sikerült csupán ezt meglátni. Semmi gond, nézzük még hol hibázik ez az egész: a férfiak napján pontosan egy ugyanilyen posztot fogok kitenni, mer arról is úgy gondolom, hogy engem ne ünnepeljen senki ezért.

A történelemórák mulasztása is felróttatik, holott egy végtelen egyszerű kereséssel az ember azonnal ráakadhat e "jeles nap" történetére. Rosa Luxemburg (többek között A Die Rote Fahne alapítója) és Clara Zetkin volt a főkolomposa ennek az „ünnepnek”, akik szociáldemokraták voltak, sőt, Clara később kommunista is lett. Már pardon, de élből megkérdőjelezek bármit, ami a kommunisták szerint jó, hiszen másról sem szól Marx óta a létük, mint generálnak egy problémát, mely létezéséről meggyőznek egy adott néptömeget és ezen ügyeket „felkarolva” jutnak hatalomra.

Nos, a nemzetközi nőnap egy ilyen átpolitizálás eredménye. Ne haragudj Dorottya, de nekem az év 365 napja a nőké, minden tiszteletemmel és megbecsülésemmel. A nőnap pontosan olyan ránk erőltetett ünnep, mint a Valentin-nap. Nekem az is inkább Szent Bálintról szól, ha nem sért meg kedves, és nem a virágosok nyomásgyakorlásáról.

Szóval kedves Dorottya! A halálos vírustól való rettegés, a munkanélküliség növekedésének populista demagógiája és a gyűrűző válság húsbavágó valóságának taglalása mellett bocsáss meg nekem, hogy a mindenkori forradalmi törekvésekről igyekszem a leplet lerántani, mert ezek társadalmunkat csak mételyezik. Örvendjünk annak, hogy mindannyiunkat ugyanazon jogok illetnek meg és munkálkodjunk egy olyan jövőn, melyben a kommunista eszmék és maradványaik már semmilyen téren nem lesznek jelen. Én legalábbis folytatom ezt.

Maradok tisztelettel és köszönve válaszod,
Bódi Ábel

Demeter Szilárd neve az öt perc hírnevet is túlszárnyalva tett szert olyan hírhedtségre, hogy ma a baloldalnak nagyobb réme, mint Kun Bélának a józan ész. Demeter Szilárd onnan lett híres, hogy kinevezésekor coming outolt, hogy ő biz’ Orbán Viktor „hű katonája”. Hát, Isten hozzá, egy ejropéer világban senkit nem üldöznek a politikai hovatartozása miatt, de mára a vita helyét átvette a szalonból való kiszorítás, az érvek helyét a címkék, a morálét pedig a megbélyegzés alantassága.

Bármelyik újságíró, vagy közéletünk lelkes szereplője – sic! statisztája – is hajlamos néha elragadtatni magát az erős képek kifejezőkészsége rejtette nyelvi hungarikumban, ami önmagában aligha bűn, hiszen a jelen roppant zajában a tartalom már nem elég, azt hangosan és – nem pejoratíve a jelző – radikálisan illendő közölni. De kit érdekel ma már önmagában a pőre tartalom? Hiszen azzal szembe kéne szállni, az ellen érvelni ildomos, egy vitában pedig alul is lehet maradni… És ettől rettegnek. Nemcsak Demeter Szilárdot képtelenek leérvelni, bárkire sütik a jelzőt, akire csak tudják. Következetesség? Piha!

Következetességet attól lehet várni, akinek a mondanivalója van annyira szilárd és rendelkezik hozzá annyi háttértudással, hogy kifogástalanul meg tudja védeni, ellentmondásba sosem kerülve. Aki erre képes, az fejlett debattőr. Csakhogy, ha a képviselt ideológia egy rogyadozó pilléreken álló, valóságtól elrugaszkodott hagymáz, akkor Kyrieeleison – csak meg ne kelljen védenem! Hisz a kognitív disszonancia maró, önemésztő érzésére senki nem vágyik.

Mi dönti el ma a közélet vitáit? Az a címke, amit ’45 óta aggatnak bárkire, akit ki akarnak zárni a diskurzusból, legyen rá igaz, vagy – hát főleg – csak egy lemoshatatlan bélyeg olyanokon, akik Marxtól egy kicsit is jobbra állnak. Ugyan mit jelent ma nácinak lenni? Ki számít ma Hitler rohamosztagosának, ha a jól szabott fekete egyenruhát bárkire reávizionálják Jordan Petersontól, Orbán Viktorig… Mégis, ez a horogkeretes szemüveg szelektíven pásztázza a közélet horizontját. Szemet huny ugyanis a valóság felett, legalábbis amikor az az érdekeit szolgálja. Bíró László esetében, aki valóban, de facto antiszemita kijelentéseket tett, ott ez nem sértette azt a bizonyos érzékenységet.

De ha Demeter Szilárd szájára veszi egy hasonlatban a holokausztot, na az! Ott már szerintük csattognak a vasalt csizmák, a fülekben a gettó kerítéseként kihúzott szögesdrót fémje sercen a pesti flaszteren és a Petőfi Irodalmi Múzeumba holnap már fektetik a síneket. De álljunk már meg egy pillanatra! Lehetne, hogy akár egyszer is a tartalomra figyelünk, kedves jótollú propagandisták? Hát tényleg az lesz a náci, akire rámondjátok és nem az, aki tényleg ilyen eszmékkel fertőzi a közt? Mit fog érni a gyilkos vádja, ha már a bolti tolvaj is megkapja?

Ugyan mit… Érdekli is az őket! Hiszen csak a pillanat számít, hogy ott és akkor minél nagyobb billog füstöljön a kiszemelt oldalán, hirdetve, hogy „na most aztán jól elkaptuk”! Habár csodálkozhatunk-e ezen, ha maga aranyszájú Rákosi Mátyás vezérünk jelentette ki, hogy kilencmillió fasiszta országa ez…

És a vélt (mert valós aligha van) fasizmusra mi a válasz? Nos, csak azt adhatják, mi lényegük: bolsevizmust. Horkanjunk fel együtt: címkéztem! Igen, de lessük meg a tartalmát is. Vajon mi az, ha a másikat koncepciós (sajtó)eljárásban járatják le? Vajon mi az, amikor ők azzal fenyegetnek már most, hogy „vagyonelkobzások” lesznek azoknál, akikre rámondják, hogy ellenség? Ugyan, mégis mi az, ha ők már intézményesülve – mint jelesül a Budavári Önkormányzat – az egész PIM-et utcára teszik, mert nem az ő kánonukba illik – és most figyeljenek – az egyik prominense, s nem maga az intézmény. Révedjünk ki az ablakon és morfondírozzunk hát el: kire igaz ma a náci és kire a leninfiú…

Talán felhangzik az első sort olvasva a régi jó katonanóta a fejünkben. Hetek óta rakétázza Hegyi-Karabahot Azerbajdzsán és Európa egyik leghangosabb, magát Krisztus szinte utolsó renegátjának kikiáltó kereszténydemokráciája képes Örményország ellenében állást foglalni.

Kik ezek az örmények, hogy már sokadszor szúrjuk hátba őket? Hát, bizony az egyik legősibb keresztény közösség. A kereszthalál után nem sokkal, már imádták itt a Megváltót, ráadásul örmények. Nem mások.

Éldegéltek itt szépen békésen évszázadokon át, majd jött ez a kefebajszú, félkegyelmű Sztalin Jóska és azt mondta, hogy akkor az amott olyan azeri föld. És így, a 90 százalékban örmények lakta Karabahot odadobták Azerbajdzsánnak. Ezt követően jött 70 viszontagságos év, majd a helyiek kiharcolták a függetlenségüket, ezt követően pedig Örményországhoz való csatlakozásukat. S imígyen történt, hogy Hegyi-Karabah hazatért.

Mindeközben hazánkban egy azeri fogta a szekercéjét és szétverte egy örmény embertársa fejét. Évekig húzódott az ügy, Azerbajdzsánban nemzeti hős lett a „derék polgár”, Örményország pedig tajtékzott. Mit tett a magyar kormány? A gyilkost kiadta a „baráti” azerieknek, ahol már-már szobrot emeltek ennek a hitvány mészárosnak.

Nem baj! Hiszen minden másban a keresztény örmény testvéreink mellett állunk! Oh, várjunk csak egy pillanatra! Hiszen Magyarország az egyik, szinte utolsó állam, amely NEM ISMERI EL hivatalosan a törökök által, alig több, mint száz évvel ezelőtt végrehajtott genocídiumot.

Christe eleison… És erre jön a karabahi balsors, és ismét kik mellett állunk? Hát persze, hogy az azeriek mellett! Kérdem én: Krisztus vére mióta oldódik a kaukázusi olajban?

Talán nem ismerős, hogy egy őshonos közösséget akaratán kívül más országhoz csatolnak? Ráadásul keresztényeket egy muszlim országhoz? Hát nem látjuk magyarként, hogy hova kéne állni, ha már a krisztusi irgalom a testvéreinkért nem vert gyökeret a szívünkbe? Hát talán akkor a Románok mellé kellene állnunk, ha ágyúzni akarják Székelyföldet, miután az autonómiát kapott?

Azbej Tristan, kyrie elesion, hol vagy most?

Minden jóérzésű, de főleg jobboldali, konzervatív, keresztény ember most felsóhajtott. Győzött a vírus, nem lesz Pride, nem lesz vallásgyalázás a szebb (és kevésbé méltó) napokat is látott Andrássy úton, nem lesz hányingerlően undorító, hazánkat és Krisztust is megcsúfoló véglények egyenlőségharcának csúfolt mítikus, rituális vonaglás.

Persze nevezhetjük ezt győzelemnek, hiszen legalább az előbb említett vérlázítás nem fog megtörténni. De megúsztuk volna? Dehogy! Ahogyan az általános betiltásnak sincs értelme, úgy sajnos a vírus is csak szuperhordozóvá tette magát a Pride-ot: ugyan a felvonulás nem történik meg, de szellemi és erkölcsi fertőjét szétszórta a városra, az Andrássy út gócpontja helyett most több, lokális fertőző tályog alakul majd.

A tiltás nem szab gátat a kultúrharcnak. Nem fojtja el, nem zárja kis szelencébe ezt a kísértetet ami ismét Európát járja. A hüdra csak további fejeket növesztett!

Mit tehetünk hát a mégis, önmagát folyamatosan toló lmbtq-lobbival szemben? Minden helyi szinten, a kisebb közösségeknél kezdődik! Szervezkedjetek ellenrendezvényekkel, előadásokkal, performanszokkal, plakátolásokkal, akár tüntetésekkel ellenük! El kell érnünk, hogy a Pride szervezői és az egész lobbi úgy álljon hazánkban, mint Varsóban a szélbal, akik kijelentették, hogy értelmetlen felvonulniuk a hazafiak ellen, elvesztették a csatát!