A döntés azután született meg, hogy a nyári olimpia egyik versenyzője "megütötte" a lovát, amiért az nem volt hajlandó elvégezni a feladatát. Bódi Ábel az Identitás Generáció vezetője, aktivista, aki hosszú éveken át lovagolt, személyes hangvételű beszámolóban ír ember és ló barátságáról, közös tetteiről, valamint a kettőjük között meglévő alá-fölérendeltségi viszonyról.
Az Eltörlési Világminisztérium szellemi kútvesztőiben eltévelyedett, napjaikat a kegyelem állapotában félig eltelve múlató törlésbiztosok elérkeztek az általuk ismert világ peremének túljára: a sporthoz.
Az elmúlt héten a Nemzetközi Öttusaszövetség ugyanis sikerrel törölte a lovaglást a számai közül, miután a nyári olimpia egyik versenyzője „ütötte” a lovát, amiért az nem volt hajlandó elvégezni a feladatát.
Az Eltörlésügyi Világminisztérium működési alapelve egyetlen mondatból áll: csak ne legyen baj, csak ne legyen botrány! Hogy pontosan mi ennek a kettőnek a definíciója, azt ugyan nem tudja még senki, de egy hivatalos törléshez elég egy feldühödött tömeg, néhány magát újságírónak nevező skribler, aki kellően nívótlan oldalakon hányja a betűket egymásutánban az elképzelt problémáról, s a Minisztérium már be is indul.
Így működött ez az amerikai egyetemeken is, ahol elég volt néhány szélsőbaloldali rosszakaratú egyén magánakciója, és tanárokat tiltottak ki. Most ugyanez a „széplelkű” sokaság az öttusa ellen fordult, mert nem tetszett, amit láttak… Na, de mit is láttak?
Jómagam évekig lovagoltam, így tudom, hogy ha egy 600 kilogrammos állat a (jelen esetben körülbelül) 50 kilogrammos lovasának nem hajlandó engedelmeskedni, akkor az életveszélyes is lehet.
De most ki kell ábrándítsam a széplelkűeket, hogy ez bizony nem ment, és nem megy mindig zökkenőmentesen. A ló az ember alárendeltje, akárhonnan is nézzük, akaratának végrehajtója. És persze ez hiába akkor a legszebb, ha a ló is akarja, sajnos van olyan, hogy egy feladatot akkor is végre kell hajtania, ha épp a legkevésbé sincs hozzá „kedve”.
Ilyenkor pedig jön a sarkantyú, a pálca, a feszítőzabla és egy sor olyan eszköz, ami arra lett kitalálva, hogy mégis cselekvésre bírja ezt a csodálatos jószágot. Sőt, tovább megyek: ha semmiképp sem akart együttműködni egy ló – főleg ha katonai célra szánták – akkor ott agyonlőtték, ahol volt. Nem a legszebb dolog, a szelekció, és a tudatos tenyésztés viszont bizony néha járt ilyennel is. És hát jár most is.
Persze baj lett volna, ha a versenyző idáig jut az olimpián! A címlapok mégis égbekiáltó bűnként írták meg, hogy „ököllel ütötte a lovat”, ami a betonon szocializálódott olvasók számára akár visszatetsző is lehet, hiszen csak címeket olvasunk, tartalmat már nem. Ám ha valaki eljut a videóig, azon jól látszik, hogy a lovas végső elkeseredésében hátra és lefelé „üti” a ló tomporát.
Ez valóban etikátlan, de semmiképp sem állatkínzás. Próbáljon meg bárki erősen hátra és lefelé ütni, ráadásul mindezt egy közel 600 kilogrammos állatra, ami ahhoz van szokva, hogy lótársai a ménesben rúgják és harapják egymást. Tehát szögezzük le, hogy a lónak az 50 kilogrammos versenyző ütései maximum idegesítőek voltak, de semmiképp sem egészségkárosítóak.
Akkor mi volt vele a baj? Hát az, hogy lovas ilyet mégsem csinál. Hiszen nem stresszeli tovább az amúgy is nyugtalan jószágot, meg hát egy világ nézi, amint elveszti a fejét, és ez sem a sportban, sem az élet más területén nem megengedhető. De az előbbi „nüanszok” már senkit nem érdekeltek, a skriblerek felhergelték a sokaságot, a szövetség pedig megrémült, és be is indult a csinovnyikmentalitás: csak baj ne legyen, most valamit tennünk kell!
Senki nem kérte, hogy töröljék a lovaglást az öttusa számai közül, mégis, dacára a több tízezer etikus versenyző ellenkezésének, a sportág atyjai ezt látták megfelelőnek. Hiszen ha valami nincs, abból baj sem lehet!
És ezen logika mentén akkor jobb lenne, ha talán ki sem mozdulnánk többet egy párnégyzetméteres steril szobából, hiszen a legkevesebb bajt akkor csináljuk az életben, ha részt sem veszünk benne.
