Ma még minden ’56-ról szól, és milyen jó, hogy így van. Egy országvezetés emlékezetpolitikája mindig meghatározó a jövőre nézve, hiszen itt válik el a búza az ocsútól. Itt dől el, hogy a mát, melynek szerves része a tegnap, mennyire tartja fontosnak a népképviselő. Vagy egyszerűen átugorva a mindennapok silány egyszerűségét egy magasztos jövőbeli célon munkálkodik, melyhez a jövőbe vetett hit felé törekvő totális háború az egyetlen út.
Október 23-tól november 4-ig pedig mindenhol a lyukas trikolór lengedez, már ahol ezt arra érdemesnek találják, hiszen megannyi forradalmunkkal szemben az ’56-os szabadságharc nem hajlítható az ideológiák színpadán. Délután, azon belül pedig az ötödiket üti épp az óra, miközben ezek a sorok íródnak.
Kamaszkorom óta a legszebb katonasors a zászlóvivőé. Csodálattal olvastam a régi korok vitézeinek elbeszélését a vérrel írt hagyományról, hogy akinél a lobogó volt, az a sarkantyúját eldobja, ezzel is jelezvén, hogy inkább itt hal, mint fussék.
Van nekünk viszont egy kevésbé dicsőséges zászlósurunk, aki az előbb említett deli legényekkel ellentétben arról ismerszik meg, hogy bármit tűz a kopjára, azzal minduntalan vagy a hátát látjuk, vagy az utolsó sorból kiabál be, hogy „igen, most aztán győzünk” – elöl pedig folyik a harc, de abba ő jobbnak látja nem belebocsátkozni.
Többször emelte magasba már jelszavakkal ékes ars poeticáját, hogy ő most felszabadít minket az elnyomás alól, a szabadság utolsó harcosát látjuk, ha orcájára nap süt. Aztán mindig még a harc kezdete előtt táskába kerül a hadilobogó, hiszen zászlóvivőnk „mégsem úgy gondolta” és „van erre jobb ember”.
A partvonalra húzódik és mint régi századok jobbágyai, némi madárlátta kenyérkével ül egy faágon és nézi a csetepatét az úgynevezett politikai hadszíntéren. De ez egy igen haszontalan jobbágy ráadásul! Mert az egy dolog, hogy partvonalról kiabál a küzdőknek, hogy mit s hogyan kéne, de közben a földje is parlagon…
A város főzsellére pedig, aki október 23-án még bőszen vonta a párhuzamot a kommunista elnyomók és az Orbán-kormány diktatúrája közt, akinek a legfontosabb, hogy felszabaduljon hőn szeretett nemzete és ehhez nyugati segítséget sem átallna hívni. No ez az ember november 4-én úgy hallgat, hogy közben mégis kiabál metrókról, járványról, tehát mindenről aminek nincs köze lobogójának aranybötűkkel hímzett jelszavához: a szabadsághoz.
Hiszen a pesti srácok csak addig fontosak, míg lehet velük példálózni, míg egy pillanatnyi politikai sikerért be lehet hozni őket a jelenkor csatájába és Márki-Zay mellé oda lehet őket sorakoztatni. Aztán ha elmentek a kamerák, s Karácsony zászlós úr ismét hátul van, a „statisztaként” rángatott Corvin-közi gyerekeket elzavarják a porondról, hisz most ők jönnek, ők, akik össze lettek kenve a szabadságharc színeivel, ők akiket legitimáltak a lózungok.
S közben várják a csodát. Várják azt a csodát, ami 23-án nem jött el, amikor a nép, az istenadta nép mégsem akart felszabadulni. Pedig ők ígérik a nyugati csapatokat, ők már látják a brüsszeli jogbombázógépek felségjelzéseit, már itt vannak, hát nem értitek, ti balga magyarok, hát ti rabigában akartok élni tovább?
Lassan hatra fordul az óra. A zászlajaink félárbócon, a szívünkben pedig a gyász közé vegyül a dicsőség, hiszen Budapest utcáin 65 évvel ezelőtt a kommunizmus a saját sorsát döngölte a betonba. Nem Nagy Imrék hozták el a magyar szabadságot, hanem az örök homokszemek a hatalom fogaskerekei között, a pesti legények és leányok, akiknek a vére kikristályosodva akasztotta meg harminc évvel később a vörös úthengert. De ma mégis vannak, akik inkább nem emlékeznének rájuk, mert az ő szemükbe nézni nehéz, mert számonkérnek. Számonkérik rajtunk, hogy emlékszünk-e még rájuk?
Budapesten pedig ma a város első embere nem törődött a tegnappal. Ő csak az új holnapot keresi, hiszen a mát megnyerni képtelen, a mindennapok harcában már sokszor elvérzett. De fel a fejjel, te drága nép! A holnap! Azt majd megnyeri végre!
