Mint ismeretes, Karácsony Gergely őfőméltósága és érdemben öregedő kompániája úgy döntött, hogy Budapest akkor éri be leghamarabb „a” Nyugatot, ha felbuzdulva példájukon, valamit kezd a napégette zöldjével. Hiszen mily derekas tett volna ezek jobbá tétele, mert a betonba fagyott múlt mementóiként létező cementdzsungelben a természet akkor van jelen, ha egy jó polgára szobanövényt visz épp hazafelé, ezért hát illő és üdvös, ha valahogy megpróbálja a szerény honatya képességeihez mérten ezt valahogy jobbítani. Tekintettel arra, hogy a székesfővárosnak gondja s baja más mára nincs, itt volt ennek az ideje! Derék városi elöljáróink mikoron a Lajtán túl jártak parancsért okosságért és bölcsességért, napszendület nagyvárosainak flaszterét koptatva lettek figyelmesek a járdaszigetek közt megbúvó kis oázisokra. Oly segítségére a hitvány szellemnek semmi sem érkezett, mint ezek a zöldellő ligetek. A világ ezer színében pompázó paradicsomi ligetekben dolgos méhek rajai röpködtek, s a kert közepén vígan integetett a tábla: méhlegelő. „Ez kell!” – gondolta magában a jó minister. Gyorsan szaladtak hazáig, egészen az első közgyűlésig. Szegény elernyedt, ötlettelen és már a hazugságokból is kifogyott képviselőtársai hitetlenül nézték lelkesen a terembe törő hírhozóikat, de a beszámoló hallatára rögvest fellélegeztek! „Végre, itt a kiút! Egyszerre leszünk a nép szemében zöld lovagok és végre kontrázhatunk a megátalkodott jobboldalnak, aki azt merészeli állítani, hogy nem gazdálkodunk jól, ezért már a köztér rendezésére sem telik!” – nyugtatgatták egymást. Egyik napról a másikra városszerte közhírré is tétettek nagy sárga táblákon: ímhol méhlegelő, s nem gaz! Egy ország hahotázott már az égnek törő dudva láttán, a derék magyar méhek pedig nem értették a tréfát. Mit vétettek ők, hogy aljas politikai célok mellett által is verik őket? Elküldték hát a legdolgosabbat, nézze meg, hogy legelőin a virág tényleg oly kövér-e. A jó katona azonban kimerülten, imbolyogva tért haza a város melletti kaptárba, hogy sajnos színes virágot egyet sem lelt, beköltözni nem tud a kompánia. A város polgárainak nevetése pedig hamarjában halkult; át is csapott nagy tüsszögésbe, hisz egy dologról mégis elfeledkezett a zöld lovagság. A virág, a színes, s amit a méh is szeret, bizony magától alig terem. Varázs nem termi a rikító rétet, ahhoz munka, verejték, talajnak feltörése, vetése, gondozása szükségeltetik, ami úgy kerül súlyos tallérokba, ahogy a nyírásért kellene fizetniök, de mivelhogy az elmaradt, lett helyette rút allergia jussául a lakóknak. Így hát a zöldszívű, zsugori mód pórul járt városatyáknak nem maradt más, mint a zsörtölődés és bosszankodás, s nagy irigységgel gondoltak továbbra is napnyugati szomszédaikra, akiknél virág is volt, s méh is vagyon.
Az írás a Magyar Nemzeten jelent meg.
