Elment Jankovics Marcell. Az elmúlt másfél évben a halál mindennél közelebb ért, hiszen legnagyobbjaink mellett talán mára mindenkinek van egy közvetlen ismerőse, akinek élte végét hamarabb elhozta a vírus. Nekrológok százai jelennek meg szaklapokban, minden napra jut egy rossz hír, talán tovább is görgetünk legtöbbjüknél, hisz sokukkal nincs személyes kapcsolódási pontunk. Szombaton azonban mégis megállt az egérgörgőn az ujjam, amikor a közösségi média felületeit koptattam. Jankovics Marcell meghalt. El sem hittem elsőre, hiszen még a minap a Magyar Krónikában is olvastam írását és olyan tűz lobogott benne, ami kevesekben, éltetve azt a lángot, ami sokunkat a választott úton tart. És néztem egyre-másra a híroldalakat és még a tizediknél sem akartam elhinni, hogy az Úr elszólította. Hiszen lehet alkotni nagyot ebben az életben, lehet maradandót is, mint akár a Parlament épülete, de olyat, ami generációk gondolkodását hatja át és a magyarság egyetemes kultúrájának része lesz, csak úgy, mint akár egy kalotaszegi minta… Ilyen tehetség nagyon keveseknek adatik meg. Talán már vagy tíz éve is van, hogy leültem megnézni a Fehérlófiát. Olyan újszerű, korszakos, rejtett szimbólumokkal teli világ tárult elém, amit utána hónapokig nem tudtam feldolgozni. Minden egyes snittjében száz meg száz apró, elbújtatott jel mesélte az eredettörténetünket, a mondavilágunkat, mindent, amit az Uráltól a sztyeppéken át csak regöltek a táltosok. Jankovics Marcell belesűrített mindent, egy egész univerzumot. Olyan zseniális és mérhetetlen tudású alkotó volt, aki két kezében egy világot adott át nekünk, nézőknek. Felnőttünk úgy a Magyar népmesék, a Mondák a magyar történelemből sorozaton, hogy oly mód ittuk magunkba a nemzettudatot, hogy észre sem vettük. És mindezt akkor alkotta, amikor ellene voltak mindennek, ami magyar: a szocializmusban. Micsoda lélek, aki a tomboló vörös viharban mint szikla áll és zászlajára nem mást tűz, mint a magyar jövőt… Minden veszteség valahol pótolhatatlan, még ha valakit akár csak egy ember is gyászol, de az övét nemcsak a nemzet, hanem az egyetemes és örökkévaló e világi kultúra, legfőképp pedig az évezredes magyar történelem siratja. Rémi Brague írta, hogy „a kultúra nem egy békésen birtokolható eredet, hanem egy kemény harcban kivívott cél”. Jankovics Marcell pedig ennek a harcnak volt végvári vitéze, ahogy magát a Vasárnapnak adott interjúban is leírta. Sosem volt még kor, ahol ennyire le akartak volna bontani mindent, mi igaz, a rendező úr pedig úgy védte meg magát az értéket, hogy közben a megőrzése mellett hozzá is tett elévülhetetlenül. Ha elfogadjuk, hogy az Úr a maga képére teremtette az embert abban, hogy alkosson, a létrehozás szabadságát kaptuk meg, akkor most Jankovics Marcell életművét a Fehérlófia griffmadara viszi Szent Péter elé. S ezért fáj úgy, hogy elment, mert millióknak volt hozzá személyes kötődése: megtanított minket magyarnak lenni.
A cikk a Magyar Nemzeten jelent meg és felolvastak belőle Jankovics Marcell temetésén is.
Mint ismeretes, Karácsony Gergely őfőméltósága és érdemben öregedő kompániája úgy döntött, hogy Budapest akkor éri be leghamarabb „a” Nyugatot, ha felbuzdulva példájukon, valamit kezd a napégette zöldjével. Hiszen mily derekas tett volna ezek jobbá tétele, mert a betonba fagyott múlt mementóiként létező cementdzsungelben a természet akkor van jelen, ha egy jó polgára szobanövényt visz épp hazafelé, ezért hát illő és üdvös, ha valahogy megpróbálja a szerény honatya képességeihez mérten ezt valahogy jobbítani. Tekintettel arra, hogy a székesfővárosnak gondja s baja más mára nincs, itt volt ennek az ideje! Derék városi elöljáróink mikoron a Lajtán túl jártak parancsért okosságért és bölcsességért, napszendület nagyvárosainak flaszterét koptatva lettek figyelmesek a járdaszigetek közt megbúvó kis oázisokra. Oly segítségére a hitvány szellemnek semmi sem érkezett, mint ezek a zöldellő ligetek. A világ ezer színében pompázó paradicsomi ligetekben dolgos méhek rajai röpködtek, s a kert közepén vígan integetett a tábla: méhlegelő. „Ez kell!” – gondolta magában a jó minister. Gyorsan szaladtak hazáig, egészen az első közgyűlésig. Szegény elernyedt, ötlettelen és már a hazugságokból is kifogyott képviselőtársai hitetlenül nézték lelkesen a terembe törő hírhozóikat, de a beszámoló hallatára rögvest fellélegeztek! „Végre, itt a kiút! Egyszerre leszünk a nép szemében zöld lovagok és végre kontrázhatunk a megátalkodott jobboldalnak, aki azt merészeli állítani, hogy nem gazdálkodunk jól, ezért már a köztér rendezésére sem telik!” – nyugtatgatták egymást. Egyik napról a másikra városszerte közhírré is tétettek nagy sárga táblákon: ímhol méhlegelő, s nem gaz! Egy ország hahotázott már az égnek törő dudva láttán, a derék magyar méhek pedig nem értették a tréfát. Mit vétettek ők, hogy aljas politikai célok mellett által is verik őket? Elküldték hát a legdolgosabbat, nézze meg, hogy legelőin a virág tényleg oly kövér-e. A jó katona azonban kimerülten, imbolyogva tért haza a város melletti kaptárba, hogy sajnos színes virágot egyet sem lelt, beköltözni nem tud a kompánia. A város polgárainak nevetése pedig hamarjában halkult; át is csapott nagy tüsszögésbe, hisz egy dologról mégis elfeledkezett a zöld lovagság. A virág, a színes, s amit a méh is szeret, bizony magától alig terem. Varázs nem termi a rikító rétet, ahhoz munka, verejték, talajnak feltörése, vetése, gondozása szükségeltetik, ami úgy kerül súlyos tallérokba, ahogy a nyírásért kellene fizetniök, de mivelhogy az elmaradt, lett helyette rút allergia jussául a lakóknak. Így hát a zöldszívű, zsugori mód pórul járt városatyáknak nem maradt más, mint a zsörtölődés és bosszankodás, s nagy irigységgel gondoltak továbbra is napnyugati szomszédaikra, akiknél virág is volt, s méh is vagyon.
Az írás a Magyar Nemzeten jelent meg.
Az utóbbi hetekben, napokban, sőt órákban is a szemünk előtt játszódik le a XXI. század európai–amerikai szövetségének kétségtelenül nagy, de elég faramuci veresége. A régi korok embere, ha háborút vesztett, annak azonnali következményei voltak, hiszen két szuverén terület közül az egyik elvesztette ezt a nagybecsű kincsét. Ma viszont, a háborúk átalakult természete miatt, a NATO tulajdonképpen vesztett is meg nem is. De milyen háború volt Afganisztánban?
Ez a kopár ázsiai országban vívott harc volt talán a legjobb tanulópénz a modern, de még régi vágású reguláris hadseregeknek arra, hogy elmélyüljenek az aszimmetrikus hadviselésben, valamint az ellenséges területen vívott háborúban, ahol a hátország mint olyan a világ túlfelén van. Elképesztő logisztikai csoda volt, hogy tízezer kilométerekről sikerült biztosítani több ezer katona ellátását, és így szervezni meg egy háborút. Idegen kultúra, idegen módszerek, idegen emberek. Hiszen az afgánokat nem sikerült teljesen kiismernünk, csupán néhol némi együttműködésre bírták a szövetséges hadak, aminek tartóssága nem bizonyult hosszúnak és megbízhatónak.
„Minek ment oda?” – hangzik megannyi szájból a kérdés, és eddig nem hallottam erősen védeni egy fontos álláspontot.
Talán mert nem népszerű, ezért egyik oldal politikusai sem tudnak vele igazán mit kezdeni: ez pedig a háború kiszervezésének a legitimálása.
Ez egyébiránt nem oly idegen tőlünk, magyaroktól sem, gondoljunk csak II. András keresztes hadjáratára, a Hunyadiak balkáni expedícióira vagy később Savoyai Jenő és társai törökverő seregeire. Minden nagy hadvezér pontosan tudta ugyanis, hogy a háborúkat nem a határainkon, legfőképp pedig nem a saját országunkban kell megvívnunk, ezért igyekeztek a fenyegetést ott semlegesíteni, ahonnan eredt. A török akkor a Balkán felől jött, mára pedig a legégetőbb ellenségünk, azaz az iszlamista terrorizmus Irakból, Afganisztánból és ebből a térségből fakad, tehát érthető, hogy idáig kell benyomulnunk.
A háborút ellenző pacifisták hajlamosak figyelmen kívül hagyni, mi történt 2001 előtt vagy akár 2015 körül. Amikor a tálibok uralták Afganisztánt, nekik országnyi erőforrás állt rendelkezésükre, hogy kiképezzék a saját szájízük szerint való hadviselésre a katonákat, azaz fanatikus iszlamistákat gyártsanak futószalagon. Amikor az ISIS felütötte a fejét Iraktól Szíriáig, és hatalmas területeket vont ellenőrzése alá, hetente voltak terrortámadások Európa-szerte, s mindaddig tartott a téboly, amíg nem sikerült visszaszorítani ezeket a csoportokat.
Most, hogy utópiák illuzionistái vezetnek nyugati nagyhatalmakat, körmükre ég az elkésett békevágy. Aki behatóbban látja és európai szemmel tekint a felbolydult Közel- és Közép-Keletre, láthatja, hogy a saját békénk szavatolása az a háború fenntartása, amelyre ez a szó talán túlzó is, inkább használnám a békeharcot. Ellentmondásnak tűnik, de sem békét nem tartottunk fenn, sem háborút nem vívtunk, csupán azt tettük, amit a csernobili atomreaktorral tesznek harmincöt éve:
igyekeztünk befoltozni a veszélyes lyukakat, és viszonylagos sikerrel, hiszen a lakosságnak nem kellett folyamatos rettegésben élnie, ráadásul minimalizálta a szövetség a terroristák erőforrásait, ezzel ha tetszik, ha nem, Európát mentve.
A másik, szintén népszerűtlen álláspont szerint mindez katonáink harckészültségének fenntartása miatt is fontos volt. Egy-egy misszió hihetetlen tudással járul hozzá a haza védelméhez, hiszen a harctéri tapasztalatnál többre nincs szükség akkor, ha hazánk szuverenitását valami fenyegeti. Mérhetetlen veszteség akár egy magyar élet is, de akik Afganisztánban hősi halált haltak, bizony értünk és még sok millió honfitársukért tették, akik számíthatnak egy erős, jól szervezett és tapasztalt haderőre.
„A háború a politika folytatása más eszközökkel” – így írt Carl von Clausewitz. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy gyenge politikusok vezette országokban a háború már a saját földjükön dúl, az erőskezű vezető pedig távol tartja a bajt hazájától.
A cikk a Magyar Nemzeten jelent meg.
A baloldal sokszor rója fel a kormányzó jobbnak, hogy elvesztette polgári karakterét vagy hogy egyáltalán nem is volt ilyen sosem, csak erőszakos retorika meg hát populizmus. Tulajdonképpen mit jelent az, hogy polgári karakter? Vizsgálódjunk egy kicsit ezen a területen, mert a fogalmakat a nyelv éber rombolói sokszor használják kényük-kedvük szerint, hogy a nyelvpolitika ilyen narrálásával olyan jelzőket vindikáljanak maguknak, melyek tartalmuktól teljesen megfosztva jelennek meg viselőjükön.
A baloldali politikusok java szereti magát mérsékeltként, centristaként, diskurzuspártiként beállítani, ezzel is opponálva a despotikusnak kikiáltott, a jogállamiságot állítólag páros lábbal tipró kormányzó pártokat. Habár ezen utóbbi fogalomkonstrukción már hónapok óta vitatkoznak, hogy mit is jelent, maradjunk most az ő értelmezési struktúrájukban. Ami most azért lényeges, mert a vizsgálódás tárgya az, hogy vajon tényleg polgári és demokrata, tényleg jogállamot szerető politikusokról van-e szó azon aspiránsok között, akik a hatalom megszerzésére és birtoklására áhítoznak.
Hónapokkal ezelőtt is már fel-felütötték a fejüket a médiában olyan baloldali posztok és szólamok, melyek azt hangsúlyozzák, hogy az adott jelölt hatalomra jutása esetén melyik börtönt, kikkel és milyen eszközökkel kívánják feltölteni. A legtöbbször lopást vagy korrupciót emlegetnek (úgy, hogy közben a baloldal ilyen jellegű botrányai szinte egymást érik), valamint független, de az Európai Ügyészséghez csatlakozó nemzeti bűnüldöző hatóságot.
Eme utóbbi kettő egy mondatban nehezen érthető, de maga Karácsony Gergely kampányol azzal, hogy visszaadja az állítólag elvett függetlenséget a bíróságoknak, és csatlakoztatja őket az Európai Ügyészség vérkeringésébe. Ez egy nemzet önrendelkezésére nézve rendkívül erős függelmi viszonyt feltételez, így pedig elveszi a jog hatalmát a szuverén államtól, ami fogalmában töri meg a jogállamiságot s rendeli alá egy nagyobb hatalmi struktúra politikai, ideológiai érdekeinek. A tavaly ilyenkor az országot forradalmi lázban tartó SZFE-botrány során már – szerencsére – láthatóvá vált, hogy mit jelent a függetlenség a baloldalnak: azt, hogy olyan emberek ülnek a „független” intézmények élén, akiket ők jelölnek ki, de kilóg a lóláb, mert már az egyetemi botrányban is előbbre való volt az ideológia, mint a szaktudás.
A baloldali „mérsékelt”, „polgári” karakter másik sokat hallott kampányszlogenje az, hogy az általuk rendszeralkotónak és korruptnak tartott egyéneket perrel – vagy akár anélkül, amolyan statáriális módon – börtönbe zárják. Ezt először csak Fegyőr András használta, majd hamar kapott az alkalmon Jakobinus Péter, és ez az ígéret mára már az ellenzék zászlóshajójának számító miniszterelnökjelölt-jelölt, Karácsony Gergely repertoárjában is feltűnik. A politikában jártas, elfogulatlan olvasóban felmerülhet, hogy „hiszen a jobboldal is igyekezett ezzel választásokat nyerni”, s jogosan, de egy tényezőt figyelmen kívül hagy, aki ezt felveti. Méghozzá azt, hogy amikor még Gyurcsány Ferencet igyekezett mindenki elszámoltatni, ez a politikus az ország első embereként fordult fegyverrel azon emberek ellen, akik a törvénysértést kérték rajta számon. Tehát nem a tyúk vagy a tojás volt előbb, hanem a jog lábbal tiprása.
A polgár egyik fő ismérve a felelősségvállalás magáért és környezetéért, ez utóbbi pedig tágabb értelmezésben a saját hazája. Ha lakói felé úgy fordul, hogy azokat nem tartja méltónak a szuverenitásra vagy esetleg statáriummal fenyeget egy általa megvetett politikai csoportot, az nem citoyen, hanem a csőcselék élére álló ócska demagóg. Az ilyeneket a történelem örökkön hergelt tömege minduntalan saját maga falta fel.
A cikk online és nyomtatásban egyaránt a Magyar Nemzeten jelent meg.